A jó festői köztudatban az él, hogy aki egy kilométeren belül nem találja meg alkotássá formálandó témáját, az nem is festő.
Oláh János megtalálta, s egyetemes érvényűvé emelte a maga szűkebb világát: Dunaszekcsőt. A falu felett emelkedő dombra épült, erdő melletti háza elé kiállva belátja az egész települést – házaival, templomtornyaival, szántóival a Duna szalagjáig, s baloldalt a bátai útig, és zavartalanul nézheti a végtelen eget, a felhők játékát is. Így aztán érthető, hogy érzelemvilágában és témaválasztásában a természet, a táj, a folyó és a közvetlen környezet első helyen áll. Mai kiállításunkon is láthatjuk a Tanya virágzó almafákkal, Alsó út Báta felé, Vízben álló fák, Belvíz, Telelői út, Udvarunk télen című festményeit. Szándéka a múlt emlékeinek megőrzése, ezt mutatja Szekcsői gémeskút című alkotása, melynek ihlető modellje a valóságban már nincs meg. Reméljük, hogy a szintén megjelenített Szekcsői pincesor még mostanában nem jut ilyen sorsra.

Ami a Szekcsőn járó vendég, idegen számára érdekes látvány, Oláh Jánosnak meghitt, nagy erejű élmény. Ő sem él meg többet, mint mi, csak másképpen éli át, azt látja, amit a többi ember, csak máshogyan. Nem egyszerűen kinyitja a szemét, körülnéz, aztán ábrázolja a látottakat, hanem a látványból megragad színeket és formákat, s ezekből fölépít egy képet. A látvány érzékletességét kell megjelenítenie az anyagon keresztül.

Oláh János olajfestményeire jellemző a síkszerű ábrázolásmód, a határozott, karakteres vonalvezetés, a kontúrok  élessége, az erőteljes színhasználat, az expresszivitás és a dekorativitás. Biztos ecsetkezeléssel éri el, hogy ilyen dekoratív művek kerüljenek ki a kezéből. Ez nagy koncentrációt kíván. Tudnia kell: milyen mélyen merítse ecsetét festékes edényébe, egyszerre mennyi festéket emeljen fel, hogyan fektesse, kenje vagy üsse az alapra: a farostlemezre. Képein a színek merész alkalmazása, kontrasztos ereje Gauguin színhasználatára emlékeztet. Tán leggyakrabban látható szín Oláh képein a sárga, mely fényt ad festményeinek, sugárzásuk lesz tőle. Uralkodó színe még a zöld – többféle árnyalatban. Nemcsak a fák, bokrok ábrázolásához használja ezt a színt, hanem nagyon érdekes például a Fiú lufival léggömbjének és a körülötte lévő levegőnek zöldes-sárgás-kékes színösszetétele, színvilága.

Kiállító művészünk emberábrázolására jellemző, hogy kiket jelenít meg. Észreveszi a nehéz sorsú, a társadalom peremére került személyeket: a Hazafelé című kép kocsit húzó öregasszonyát, a vak Koldust. Nagy kifejező erővel, expresszivitással ábrázolja őket – felébresztve bennünk a részvétet és a sorsuk miatt érzett indulatokat is. Nagyszerű portrét készít különleges művészeti ágak jellegzetes figuráiról: a Fafaragóról, a Bohócról, a Hasbeszélőről.

Hiszem, hogy aki most végignézi a festményeket, látni és érezni fogja, hogy kiérlelt festői gondolkodást tükröző, egységes munkáiért méltán nyerte el a Mohácsi Szalon fődíját Oláh János.

További eredményes alkotó éveket kívánva a Művésznek – a kiállítást megnyitom.

(Elhangzott a bólyi Erzsébet Vigadóban 2009. szeptember 11-én)

Megosztás

Tweet