Ágnes gyönyörű szép, és csinos lány. Örökké mosolygó, csillogó fekete szemekkel kacag a világba. Hosszú, sötétbarna haja olyan, mint a Niagara vízesés csillagtalan éjszakákon. A szája egy édes kis ropogós, májusi cseresznye. A combja hosszú és kerek, a csípője ringó és ringató, a melle, a melle, az a két Himalája… vagy a Mont Blanc? Nem is tudom, melyikhez hasonlít inkább. Talán az egyik az egyikhez, a másik a másikhoz. És amikor megszólal… Amikor csak úgy, a szája szögletéből, abból az édes kis csókos szája szögletéből odaveti, hogy „…no, szállj le rólam! Elmész ám a sunyiba!” Hát az fenomenális. Meg kell dögleni érte. Úgy van, dögöljön meg érte a riválisunk!
No, szóval elhatároztuk, hogy megszerezzük magunknak Ágnest. Pontosabban én határoztam el. Megismerkedtem vele a dizsóban, és megengedte, hogy hazakísérjem. Ment is minden, mint a karikacsapás. Mire a házuk elé értünk, már kétszer is csókolóztunk, meg minden. Megígérte, hogy másnap az enyém lesz. Egyedül az enyém, mert hogy ő még soha senkivel, és különben is…
Alig léptem ki a kapualjból, elém ugrottak vagy öten. Azt mondták, hogy ők is akarják Ágnest. Sőt, ők akarják csak igazán, mert nekik már a múlt héten is megígérte. Mármint a szép, kerek combját, a ringó csípőjét, a cseresznye száját, meg mindent. Végtére is ők mind szebbek, jobbak, erősebbek, gazdagabbak, sőt európaiabbak is, mint én. Mondhattam volna, hogy nem adom, hiszen én már egy egész este fórban vagyok velük szemben, de úgy gondoltam, intézzük el a dolgot európai módon, a demokrácia szellemében, s csak akkor vegyük elő a zsebgyilkokat, ha muszáj. Mondjuk, ha vesztésre állok. Különben úgyis eldönti a vitát az én javamra Ágnes.
Ő viszont csak mosolygott, amikor másnap megtudta a történteket, és elment táncolni egy idegen pasassal. Így lettünk megint egyel többen mi, Ágnesért ácsingózók. Rögtön meg is indítottuk a kampányt, hogy örökre az enyém lehessen Ágnes, de ha az nem megy, legalább egyszer… Meg hogy mindenképpen bekerülhessek az emlékkönyvébe. Logikus nem?
Nos, hát azzal kezdtük az egészet, hogy odaálltunk elé, és jól lepocskondiáztuk egymást, sőt még le is köpködtük, hogy lássa, mennyire elszántak vagyunk. Érte aztán mindent!
Néhány nap múlva még többen lettünk, akik mind Ágnest akartuk. A szép, kerek combját, a ringó csípőjét, a cseresznye száját, meg az emlékkönyvét. Tudtam, hogy ennyivel nem bírhatok, még ha én vagyok is a legszebb és legerősebb, s természetesen a végén engem választ Ágnes. Mert ezek képesek meghamisítani Ágnes üzenetét, és elhíresztelni, hogy csalással nyertem el szívem hölgye kegyeit. Koalícióra léptem hát néhány ellenfelemmel a legerősebbek, és aránylag elfogadható külsejűek közül, és megígértem nekik, hogy ha az enyém lesz Ágnes, időnként nekik is juttatok belőle valamit. A cipőjére, meg a melltartójára gondoltam. Ők nem egészen így képzelték a dolgot, de hát az az ő bajuk.
Ellenségeink se voltak restek. Levelet írtak Ágnesnek, amiben tücsköt-bogarat összehordtak rólunk. Rólam például azt írták, hogy impotens vagyok, és csupán azért vállaltam magamra öt gyermek apaságát, hogy leplezzem a szégyenemet.
Ez már több volt a soknál. Fölvásároltuk a városban föllehető összes záptojást, azzal dobáltuk meg erkölcstelen, hazudozó ellenfeleinket. Ők tehéntrágyával és rohadt gyümölccsel viszonozták a tüzet.
Amikor már valamennyien térdig gázoltunk a ganajban, megjelent köztünk Ágnes. A két kerek combján riszálta kerekded csípőjét, felénk csücsörítette cseresznye száját, és fölénk tornyosult a Himalája és a Mont Blanc. Csodálatos volt.
‒ Válassz, Ágnes! Mind téged akarunk! ‒ kiáltottuk sóvárogva.
‒ Elég nagy szaga van az akaratotoknak… ‒ mondta elhúzva cseresznye száját. Körbeszimatolt hegyesen pisze orrocskájával, és belénk törölte a cipőjére fröccsent trágyát. ‒ Elmentek ám a sunyiba! ‒ vetette még oda édesen foghegyről, aztán belekarolt a nyeszlett, szemüveges, ronda csaposba. ‒ Mehetünk, drágám? ‒ kérdezte kacagó, kacér szemekkel. Nem lehetett kétségünk afelől, hogy mindent neki ad. A szép, kerek combját, a ringó csípőjét, a cseresznye száját, meg mindent, amiért mi annyit harcoltunk, sőt még az emlékkönyvébe is az ő nevét fogja beírni.
‒ A szajha!…‒ szakadt föl belőlem a féltékeny sóhaj. ‒ Ez a szarházi csapos egyetlen záptojást se áldozott rá, hát akkor miért?! Különben is biztos helyről tudom, hogy impotens. Most aztán kezdhetjük elölről az egészet.
Hát, kérem, ilyenek a nők, ha választás elé állítják őket. Még a záptojás se elég vonzó nekik, ha tehéntrágyával keveredik az illata. No, de sebaj, Ágnes, lesz még választás a mi utcánkban!
Hozzászólások