Kóta Dénes grafikája
A kis kétárbocos, nehéz testű hajó lassan haladt az Alexandra-föld felé. Csak a kapitány és a kormányos voltak fenn, a többiek rég lepihentek. Hosszú, unalmas volt a délután, aztán meg hirtelen sötétedett. Tennivaló nemigen akadt a fedélzeten. Az imádkozógép monoton éneke törte csak meg a csendet. A kapitány a kézi hajtókar helyére, hogy az embereket kímélje, hogy ne kelljen azt naponta több órán keresztül tekerni, szélkereket szerkesztett, amely a legkisebb fuvallatra is működésbe hozta a gépet. Így aztán ezeken az északi szeles vizeken szinte állandóan énekelt, monoton hangon imádkozott. A kutyák eleinte együtt vonítottak a géppel, de hamar megszokták, később már csak akkor figyeltek föl, ha néha a szélcsendben elhallgatott. Precíz óramű és villás akasztó szabályozta a sebességet, nehogy fölgyorsuljon, nevetségessé téve az áhítatos imát, vagy esetleg gyöngébb szélnél morgásra váltson. Az útra sokáig készültek, rum, másfél tonna csokoládé, szárított és sózott húsok, két mázsa sajt, krumpli és zöldségfélék, öt mázsa borsó, húsz ezer darab cigaretta, négy hektó bor, majdnem ugyanennyi víz és harminc mázsa vízben áztatható lóhús – részben a kutyáknak – töltötték meg a hajótestet. Kísérletképpen négy nagy teknősbékát is magukkal vittek friss húsnak, mert azok élelem nélkül is hosszú ideig kibírják. A hálókamrákat dupla fallal látták el, közöttük tehénszőr nemezbéléssel, a padlót vastagon szórták fűrészporral, és bőrökkel takarták le. Kényelmesen utaztak. Szokatlan volt a rövid pár órás nappal és a végtelennek tűnő egyre hosszabb éjszaka. A vitorlák állításán, az apróbb javítási munkákon, takarításon kívül csak az étkezéssel és pihenéssel kellett törődniük, emiatt egymáshoz alig szóltak. A napok múltával az idő egyre zordabbra fordult, heves szélviharokat vészeltek át. Az imádkozógép kifogástalanul és szinte állandóan működött. November másodikán állt meg a gép. Teljes szélcsendre ébredtek. Kisebb jéglapok úsztak a vízen, s délután három óra körül a jég körbezárta a hajót. Másnapra olyan vastag lett, hogy nyugodtan járkálhattak rajta. Próbálták a hajót kiszabadítani, de sikertelenül. Tizedike körül enyhült az idő, a szél is föltámadt, hangos sikítással repedt a jég, de a hajótest körül egybefüggő maradt. A kormánylapát nem szabadult ki, így a szél irányíthatatlanul vitte őket nyugati irányba, úticéljukkal éppen ellenkezően. Az imádkozógép az erős szélben még két napig működött, aztán fölmondta a szolgálatot. A villa egyik ága törött le, így a szél szeszélyétől függően néha érthetetlen nyávogást és dörmögést hallatott, emberi fülnek egyáltalán nem tetszőt. Az emberek egyre nyugtalanabbak lettek. Többet mozogtak, és emiatt észrevehetően megnőtt az élelmiszer fogyasztása. Az időt már nem nagyon számolták, s egymáshoz még kevesebbet szóltak. Talán hónapok múltak el így, teljes sötétségben, csak a sarki fény függönyei lengedeztek, s ingerelték ábrándozásra az embereket. Az élelmiszerkészletek rohamosan fogytak, s bár nem beszéltek róla, ábrándozásaikat egyre gyakrabban zavarta meg ugyanaz a gondolat. A Liebig-porból készült kenyérhez finom fűrészport kevertek, így omlósabb lett, a teknősökből sűrű levest főztek. A hajófenék egyre üresebb kamrái szomorú látványt nyújtottak. Napok, hetek múltak el, éjszaka váltotta éjben a hajó céltalanul bolyongott a szelek kénye-kedve szerint. A hálókamrákból ritkán mozdultak ki. A kormányos egyik nap a véknyában harántcsíkolt új izmokat fedezett föl, a tükörben pedig azt vette észre, hogy fülei egyre jobban a koponyájához simulnak. Szolgálatban volt a hajóhídon, amikor egy társa lomhán kászálódott elő a hajófenékbe vezető nyílásból. Forró izgalom töltötte el, majd egyetlen ugrással leterítette társát, a pillanat tört része alatt szakította föl ütőereit, majd hörögve marcangolni kezdte a szerencsétlent. Undorral köpte ki a ruhafoszlányokat, de kéjesen hasította föl a mellkast, a hasat, melyből számára illatos párafelhő homályosította el a szemét. A maradék cafatokat, a szétszakított testet a korláton kívülre dobta, a padlót tisztára nyalta húsos, oldalt ízlelőszemölcsökkel gazdagon borított nyelvével. Csak lassan higgadt le, mámorosan kereste a hálókamrát, valami soha nem érzett feszült, forró izgalom töltötte ki agykoponyáját. Sokáig nem tudott elaludni, mert ez a feszültség rémisztő érzésekkel keveredett. Lassan nyugodott csak meg. Arra gondolt, hogy még így is maradtak tízen, és tudta, hogy meg fog menekülni, hogy ki fog szabadulni, hogy majd partot ér, s a kutyákra talán nem is kerül sor. Majd valamikor máriaüveges kályha melegénél, fényénél meséli ezt a történetet ragadozó típusú fiatal kedvesének, de hogy ezt a történetet kitől hallotta, arra már nem fog emlékezni.
Hozzászólások