Motesiky Árpád | Csehországi kalandozásaim: Örömbe üröm – 1-4.

Szépirodalom - próza

Csehországi kalandozásaim: Örömbe üröm – 1-4.

1.

A kedves olvasó biztosan ismeri azt az érzést, hogy valaminek nagyon örül, vagy örülni akarna, de közbejön valami, ami miatt aztán keserű lesz a szája íze. Különösen, ha vadászat közben történik meg a dolog, még szomorú is lesz a vadászember. Velem is ez történt…
Bakom mozdulatlanul feküdt a réten, és rövidke várakozás után indultam volna felé, de barátom megszólalt:
– Erre gyere, itt megyünk át a kapun! – mondta.
Szavai mellbe vágtak, mert jóakaróm nem beszélt arról, hogy “vadaskertben” lövet velem bakot. Alig tudtam kinyögni gondolataimat:
– Miféle kapuról beszélsz, talán a konyhakertedben lövettél velem bakot?! – kérdeztem egy picit szemrehányóan.
– Szó sincs róla. A kerítés nem az őzeknek, meg a vadnak szól, hanem a teheneimnek, meg a borjaimnak. Most pihentetjük ezt a legelőt, láthatod, hogy a gulyám amott a domboldalon legelész és tanyázik. A kapuk nyitva vannak, a vad szabadon mozoghat ki és be. Érted most már a helyzetünket – válaszolta megnyugtatóan.
– Értem, de azért szólhattál volna, hogy köztem és a bak között kerítés van – dohogtam, ugyanis a kerítés, ami lényegében oszlopokhoz rögzített drótokból állott, nem volt látható, mert eltakarták a bokrok és az aljnövényzet.
Közben a bakhoz értünk, barátom annak rendje és módja szerint átnyújtotta kalapján a töretet és vadászokhoz illően gratulált. Én pedig feledvén a kerítést, meghatódva megköszöntem a gratulációt és a lehetőséget a vadászatra, ami csehországi tartózkodásomnak a fénypontja volt…
Útközben a tanya felé mintha vidámabban berregett volna a terepjáró motorja, néha-néha hátrapillantottam az őzbakomra és elégedettség árasztotta el lelkemet. Barátom telefonált valakinek, amiből annyit értettem, hogy az illetővel közölte tartózkodásunk helyét, aztán hozzám fordult:
– Hol tanultál meg gombázni? Azért kérdezem, mert remek gombát szedtél.
– No, nem az én érdemem, Marie asszonynak köszönhető a reggeli siker. Különben nálunk is terem szépen gomba, de a barátaim rendszerint kitessékelnek a gombázó helyekről, mondván, hogy letaposom a gombákat. Van benne valami, mert csak akkor venném észre őket, ha mozognának. Ami áll és nem mozdul, az kimarad a látókörömből – mondtam.
– Érdekes, amit mondtál, mert nekem sincs valami nagy türelmem a gombázáshoz, pedig élmény és talán sport a gombázás is – vélekedett vendéglátóm.
– Élménynek biztosan élmény a gombázás, éppen Marie asszonnyal és Andréval gombáztunk néhány esztendővel ezelőtt a Szvratka folyó menti hegyekben…
Fiatal, alacsony fenyvesek között bóklásztunk, az esőcseppek és a harmat maradványai nyakunkba csorogtak az ágakról. A piros, nagy karimájú, fehér pöttyökkel díszített légyölő galócák nagyságban és szépségben messze verték a többi gombát, ámde ezek mérgező hatása közismert…
Történt azonban, hogy egy légyölő galócát megcéloztam a bal lábammal, és a rúgás talált. A gomba kalapja felrepült az alacsony fenyők tetejére. Rúgótechnikám mégsem aratott osztatlan sikert, sőt, kísérőm, André – Párizsban született cseh bécsi jogász – kissé dorgálón megjegyezte: “A légyölő galócák az erdők virágai, nem szoktuk rugdosni és széttaposni!”
Marie asszonynak is volt hozzám néhány szava: “A légyölő galócának is megvan a maga szerepe az erdőben. A szépsége mellett az erdei állatok és a vad fogyasztja.”
Talán mondanom sem kell, szégyelltem magam a gombatiprás miatt, nagyon szerettem volna eltitkolni, hogy természetjáró, vadászember vagyok… – foglaltam össze beszámolómat.
Barátom szívből derült csehországi gombázási tapasztalatomon, vagy inkább kudarcomon. De nem folytattuk tovább eszmecserénket a gombázásról, mert már látszott az ódon cseh templomocska tornya. A templomot Szent Bertalan tiszteletére szentelték, de oltárképét valami csavargók, vagy vandálok – de az is lehet, hogy templomfosztogatók – tönkretették. Barátom nagy erőket és pénzt fektet bele, hogy a templomot rendbe hozassa.
A templom mellett, vagy inkább előtte a reflektorfényben látszottak az ősi kőfal romjai. Barátom miután látta, hogy figyelem a kerítést, megjegyezte, hogy egy részét már restaurálták és reméli, hogy a kőkerítés majd eredeti formájában látható…
Július második fertályában jártunk, gyönyörű, csillagos, nyári este volt. A mellettünk folydogáló Százava vizén csillogott a holdfény. Sehol egyetlen szúnyog a Százava völgyében, ami a mi Cétényke folyónkról, Nyitra alatt nem mondható el. Bizony jó, kövér szúnyogokat csapkodunk agyon a fedetlen testrészeinken. Méláztam magamban, miközben barátom tanyájának a kapuja elé értünk, amit egy alacsonyabb termetű ember gyorsan kinyitott, de azon nyomban be is zárt.
De mire a terepjáró megállt és leparkolt, az ember már ott állt mellettünk és az oldalamon máris nyitotta a terepjáró ajtaját és harsányan üdvözölt:
– Üdvözlöm minálunk, és gratulálok a bakhoz! Karel vagyok – nyújtotta kezét.
Kezet ráztunk és akkor vettem szemügyre közelebbről az alacsony termetű, izmos embert. Különösen a feje, vagyis a koponyája volt furcsa, a kopaszra nyírt fej duplán hatott.
Barátom felesége is várt bennünket, ugyanazon a helyen ült, mint jöttömkor. Azzal a különbséggel, hogy csinos, kékszínű köpeny volt rajta, ami majdnem bokáig fedte testét. Felállt, és odasétált a terepjáróhoz, egy pillantást vetett az őzbakra, amelyet Karel már a terepjáróról leemelt és a földre helyezett. Az asszony aztán furcsa mosollyal az arcán megszólalt:
– Maguk férfiak nem tudom mi örömet lelnek benne, hogy állatokat gyilkolnak? De azért gratulálok! Az állat szép, mármint az őzbak, de azért élve jobban szerettem volna látni – mondta és nyújtotta kezét.
– Lídia, habár nem kedvező ránk, vadászokra az, amit mond és nem óhajtom az ellenkezőjéről meggyőzni, de a gratulációt őszintén köszönöm – mondtam, és megcsókoltam a kezét.
– Mondja, nem ügyvéd maga véletlenül? – védekezett egy picit pirulva.
– Miből gondolja?
– Hát abból, hogy a negatív véleményemet is igyekszik pozitívan felfogni. No, de fejezzük be a vitát, meghívom egy kávéra, nomeg harapnivaló is lesz hozzá – mondta, és az asztal felé terelt, amely felett még mindig őrködött a kifeszített napernyő…
Jan barátom nem látta a jelenetet, mármint a kézcsókot, és a beszélgetésünkben sem vett részt, mert a fegyvereket takarította el, miközben lebonyolított néhány “hivatalos” telefonálást, hiszen aratás volt a Százava mentén. De mire az asztalhoz ültünk, megjelent ő is.
Közben Karel felakasztotta a bakot egy szőnyegporolónak tűnő alkalmatosságra és késeit fenve odajött asztalunkhoz.
– Mire vársz még, miért nem kezded a nyúzást? – kérdezte Kareltől egy picit erélyesen a gazda.
– Szeretnék az úrnak valamit mondani – válaszolta Karel egy picit megszeppenve, amiből arra gyanakodtam, hogy gazdája egy kicsit keményebben szólt hozzá.
– Na, mondjad, aztán gyerünk a nyúzással!

2.

– Azt szeretném mondani, hogy amikor bemutatkoztam, talán nem figyelt oda az úr eléggé. Így hát megismétlem újra: Karel vagyok, de mindenki Lebkoun-nak (Koponyásnak) hív, pedig hidat is neveztek el rólam Prágában – mondta Lebkoun, azaz Koponyás.
– Igen! Hidat, teret, meg egyetemet, a Károly Egyetemet is rólad nevezték el, de most már nyúzd azt az őzet Lebkoun, mert már tíz óra után vagyunk, közeledik az éjfél – mondta nevetve a földbirtokos.
– Ha jól tudom, akkor egy hatalmas rét is viseli Karel nevét Prágában – szóltam közbe.
– Nem, azt nem Károly rétnek hívják, hanem Császár rétnek – szólt közbe Lídia.
– Pedig én úgy tudtam, hogy Károly rétről van szó, mert, ha jól megjegyeztem, úgy szól a nóta is – mondtam.
– Az lehetetlen – imígyen az asszony.
– Most van rét rólam, vagy nincs – aggodalmaskodott Karel siránkozó hangon.
– Döntsük el végre, gyerünk énekelj! – rendelkezett Jan.
Egy picit vonakodva, kérettem magam, az asszony is biztatott. Megkértem Lídiát, hogy aztán ne sértődjön meg, mert egy picit szabatos ez a prágai kocsmákban énekelt folklór.
– Csak bátran vágjon bele! – biztatott Lídia.
Mély lélegzetet vettem, és belekezdtem rekedtes hangomon:
– “Na Karlovej louce kurva sebou trhá… A Károly réten kurva rángatózik…” – nem folytathattam tovább, mert kitört a nevetés. Szerencsém volt, mert a nóta további soraira és a dallamára sem emlékeztem, csak ott, azon a nyári csehországi estén jutott eszembe a nóta pár szavas kezdete.
De így is osztatlan sikert arattam és a pár szó elég volt ahhoz, hogy feloldódjon a hangulat. Karel volt a legboldogabb, miközben nyúzta az őzet, folyton-folyvást ismételgette: “Na Karlovej louce kurva sebou trhá…”
Miután elcsitult a nevetés, még a könnyeink is csorogtak, a háziasszony téli (magyar) szalámit tett az asztalra, amit a csehek úgy hívnak, hogy “uherák”. Gyorsan eszembe jutott, hogy felhívom Marie asszonyt, és tájékoztatom az eseményekről.
– Na végre, azt hittük, hogy elveszett, vagy belefulladt a Százavába. Mi lesz a halászlével? Tudja mit, hívja meg a földbirtokosékat is halászlére! – mondta.
Átadtam Marie asszony üzenetét vendéglátóimnak, és hozzáfűztem, hogy ha megtagadják, elutasítják a meghívást, annak én iszom meg a levét. Rábeszélésemnek foganatja lett. Lídia visszavonult átöltözni, mi pedig vártuk, hogy Karel befejezze a nyúzást…
Karel, vagyis Lebkoun, a Koponyás szakszerűen dolgozott, mozdulatain látszott, hogy nem először van dolga az őz sárga palástjának a lefejtésével: nagyon értett hozzá, miközben a Károly rétről, meg ama utcalányról szóló nótát dúdolgatta, gyakorolta.
Jan csak csavargatta a fejét a dalocska hallatán, majd megkérdezte:
– Mondd, te igazán minden kocsmát ismersz Prágában?
– Nem egészen, de prágai barátaim mindegyikének megvan a maga megszokott helye.
– Cenek, az egykori tévés, rádiós újságíró cimborám a 13-ast kedvelte, de gyakori látogatója volt az U Suteru sörözőnek is. Érdekes módon a két háború között azt a búfelejtőt kedvelték a Prágai Magyar Hírlap szerkesztői is. Például oda járt Darvas Iván édesapja is. Ezt Nagy Jenő könyvéből tudtam meg, akit ’68 után elhallgattattak. Ugyanis a hatvannyolcas invázió idején illegálisan működtette a Gabonaváros rádióadót, és tíz napon át magyar nyelven informálták a hallgatókat az eseményekről. De állandóan változtatni kellett a helyüket, mert az oroszok, vagyis hát a szovjetek, a hadsereg jól kiképzett elhárítói a nyomukban voltak.
Cenek ’69 után szintén a megbélyegzettek listájára került. Menesztették a rádiótól és a tévétől. Úgy kerültem vele kapcsolatba, hogy ő is a Tesla Váble elektrotechnikai művek anyagbeszerzője volt. Persze Prágában működött és a csehországi kapcsolatokat, üzletkötéseket bonyolította le – mondtam, és elhallgattam.
– Folytasd, nagyon érdekes, amit mondasz…
– Egy másik cimborám, Mátyás, aki egyébként magyarországi szlovák származású, de Prágában él, és szenvedélyes könyvgyűjtő, nem szeret egy helyre járni. Így hát vele megfordultam az Arany Tigrisben, a Kehelyben, ami köztudottan Svejk vendéglője volt, de jártunk a Pinkas sörözőben, a Jungman téren és ki tudja hány helyen még Prága különböző részein. Azok a látogatásaink egy picit Prága történelmének és a csehek mentalitásának, szellemiségének megismerése céljait is szolgálták.
Szántó doktorral is megfordultam jó néhány helyen. Például a Vencel téri könyvesház kávézójában, de ültünk a híres Slávia kávéházban is, amelynek déli ablakai a Cseh Nemzeti Színházra néznek, a nyugati oldalról pedig a Moldvára és a Hradzsinra lehet látni. Általában művészek látogatják: írók, festők, filmes- és színházi szakemberek…
– Bravó, bravó! Köszönjük a remek előadást – tapsolt Lídia, aki átöltözve, fehér farmerben és haloványkék rövid ujjú pólóban állt mögöttünk üdén és csinosan. Karel is követte példáját, és bravózni kezdett…
– Te meg mit bámulsz?! – szólt rá Jan.
– Főnök, a nyúzást befejeztem, most az mondja meg, hogy hogyan porciózzam?
– Az egyik egészséges hátsó combot Árpádnak, meg a gerincből egy darabot, úgy látom, hogy a bak bal combja szépen összeroncsolódott – rendelkezett barátom.
– Jól látja, főnök!
– Ne főnöközz és ne ismételgess, mint a papagáj!
– Úgy lesz, főnök, de akkor hogyan szólítsam, doktor úrnak vagy mérnök úrnak?
– Megőrjít máma engemet ez a Koponyás. Na, gyerünk akkor, mert valóban a diliházban kötünk ki! – rendelkezett Jan, és elindultunk.
– Néha mintha egy picit szigorú lennél Karelhez, drágám. Nem gondolod? – szólt Lídia.
– Nem vagyok szigorú, csak előrelátó, mert néha a Koponyás elkezd helyettem gondolkodni és ismételgeti: “most így lenne jó főnök, most ezt kellene tenni főnök”. Azt hiszem, hogy nem bírnád ki vele egy napig sem…
– Hé, főnök, de mi legyen a hússal? – kiáltott utánunk Karel a nyári csendben. Valóban szép nyári este volt.
– Az Árpád részét utánunk hozod, a többit a hűtőszekrénybe, a bak koponyáját pedig reggelre kikészíted, a kifőzését máris kezdheted! De hol is tartottunk a beszélgetésben? – kérdezte Jan.

3.

– Ha jól hallgatóztam, akkor a Slávia kávéháznál… Árpád akár egy tanulmányt is írhatna a prágai mulatókról. Mondja, mikor járt először Prágában?
– Ha jól emlékszem, akkor még középiskolás koromban, amikor 1958 júniusában, közvetlenül a nyári vakáció előtt, iskolai kiránduláson. A kötelező múzeumok és emlékművek, képtárak megtekintése után néhány órás szabadot is kaptunk, és mindenki a maga módján használta ki az időt. Legtöbben a Vencel téren tartózkodtunk, amelynek hangulata elbűvölő volt. Rengeteg turista és kiránduló, ismerkedés cseh diáklányokkal; azok voltak az igazi élmények. Nomeg, a Vencel téri kolbász illata és íze feledhetetlen emlék. Ha Prágában járok, a Vencel téri kolbászárusokat ma sem kerülöm el – feleségem el sem hinné, hogy Prágában jártam, ha nem fogyasztanék legalább egyszer a kolbászból -, noha a mai kolbász íze mintha más lenne, pedig csinos, szőke ukrán lányok árulják. Tanáraink tiltása ellenére, merthogy ott nem lehet semmi jót tanulni, beültünk azért egy-két mulatóba is. Például a Slávia kávéházat művészek, írók, színészek látogatták. Talán valamelyik asztalnál ott ült Václav Havel is, a fiatal drámaíró, akiből mint tudjuk később Csehszlovákia, majd Csehország köztársasági elnöke lett…
– Feleségét említette, vele hogyan ismerkedett meg? Talán prágai? – kérdezte Lídia.
– Nem, de hosszú évekig a prágai Magyar Kultúrában dolgozott, üzletük a Národná tridán (Nemzeti sugárút) állott. A könyvosztályon dolgozott, én pedig oda jártam könyveket vásárolni.
– Azt az üzletet én is ismerem. Főiskolás korunkban oda jártunk lemezeket, kottákat vásárolni. Zenei dolgokkal bőségesen ellátott üzlet volt, ráadásul a kották és a lemezek is olcsóbbak voltak, mint a cseh zeneboltokban…
– Sajnos, nem sokkal a bársonyos után, vagyis 89 után a bolt bezárt, az alkalmazottait elbocsátották, de akkor mi már Szlovákiába költöztünk és vártuk Mátyás fiúnk érkezését.
– Sajnos, bizony sok minden bezárt, de azért a bársonyosnak vannak előnyei is – replikázott az asszony.
– Csak politizáljatok, remekül áll az nektek – mondta a férje.
– Miért, neked nem jött jól a bársonyos, hisz ezt vártátok az apáddal együtt. Visszakaptál mindent, vagy nem? – ismét az asszony.
– Most nem erről van szó. Igen, visszakaptam azt, ami visszajárt, de milyen terhekkel jár mostanában egy gazdaságot, mezőgazdaságot vezetni? Erre nem gondoltál? – vágott vissza férje egy kicsit élesebben…
– Elnézést, de beszélgetésünk kezd más irányba eltolódni. Javaslom, hogy a gazdasági állapotokról rendezzünk egy más alkalommal vitát, meg a demokrácia előnyeiről és hátrányairól. Most maradjunk annál, hogy halászlére vagyunk hivatalosak, és arra kérlek benneteket, hogy Marie asszony előtt ne politizáljunk, mert imádja a politikát. Kimondottan imádja! – kértem a házaspárt…
De már nem is lett volna idő a további vitákra, mert odaértünk a szűk utcácskához – vagy minek nevezzem -, amelynek lépcsősora Marie asszony víkendházához vezetett. A kertkapu nyikorgására Marie asszony elénk sietett és fogadott bennünket:
– Na, végre! Azt hittem, hogy már ide sem érnek, és a halászlé kihűl! – azután az udvaron előkészített asztalhoz vezetett minket. Az üstben illatozott a halászlé, a tűz még nem aludt ki, piroslott a katlan alatt a zsarátnok.
Marie hellyel kínált és azon nyomban merőkanállal porciózta az illatozó ételt. Mátyás már aludt és Helfi, a kutyus is álmatagon heverészett a tábori tűzhely közelében. Jó étvággyal láttunk az étel fogyasztásához és dicsértük a szakácsné, háziasszonyom főztjét, de nemcsak udvariasságból, hanem valóban remekül sikerült a halleves.
Benne volt minden, ami szükséges. Természetesen bőségesen vöröshagyma, zöldpaprika, paradicsom, sárgarépa, pirospaprika, fűszerek és burgonya is. Marie asszony ügyelt, hogy a hal ne főjön szét. Ám a halászlé még nem volt minden, mert utána jött a kirántott ponty zsírban sült burgonyával, meg dinsztelt káposztával, amit a csehek mindenhez szeretnek tálalni, de különösen a knédlivel szeretik párosítani…
Vacsora után előkerült az általam hozott cétényi fehérbor, müller turgau és a zöld vertelin keveréke. Nálunk azt mondják, hogy “asszonyos” bor, mert kevésbé savanykás. Hát bizony dicsérték is az asszonyok. Jan cimborámnak nem volt véleménye, mert inkább sörivó. De azért megjegyezte, hogy ízben hasonlít, emlékeztet a morva borokra, főiskolás korában Brünnben találkozott hasonló ízű és zamatú borokkal…
Nem maradt el a fekete kávé sem, nomeg édességek is kerültek az asztalra. Látszott, hogy Marie asszony készült a vendéglátásra. Közben beszélgettünk, igazán szép nyári este volt a Százava mentén. Körös-körül tábortüzek égtek, néhol még énekeltek is gitár kíséretében. Cseheknél nagy divat a kempingezés, miközben western, country dalokat énekelnek.
– Mitől honosodtak meg ennyire ezek a dalocskák, hogy manapság már meg sem lehet különböztetni, hogy melyik jött a tengeren túlról és melyik született a Százava, vagy az Elba mentén? – kérdeztem a velem szemben ülő Lídiától.
– Hát igen, már mi is énekeltük cserkész korunkban anélkül, hogy tudomásunk lett volna az eredetükről – kapcsolódott a beszélgetésbe Marie.
– A feltett kérdést megkaptuk főiskolás koromban az egyik tanárunktól, aki zenetörténetet adott elő. Különböző válaszok és elméletek születtek. Volt, aki “pártosan” azt mondta, hogy a western nem más, mint a nyugat majmolása ugyanúgy, mint a rock-zene. Ezen aztán röhögött az egész évfolyam. Más a zene ritmusát és a dallam, valamint a szöveg egyszerűségét tartotta elfogadhatónak. Végül is abban állapodtunk meg, hogy a country nagyon hasonlít a cseh fúvószenéhez, aminek Csehországban évszázados hagyományai vannak – fejtette ki véleményét Lídia…
Beszélgetésünket Lebkoun-Koponyás érkezése szakította félbe, aki hozta a nekem járó “kompetenciát”, magyarul mondván vadászjussot, vadászrészt, és nagyot köszönt. Különösen háziasszonyom felé, kétszer is meghajolt és bemutatkozott.
– Ha most kezded a Károly-híddal, akkor kihajítalak innen. Mi tartott eddig? – szólt rá Jan.
– Sefe nemohl jsem najit ten “baszmek”! Főnök, nem tudtam megtalálni azt a “baszmeket”! De a koponyát kifőztem és megtisztítottam – védekezett Karel.
Közben háziasszonyom egy jól megpakolt tányér halászlét tett Karel elé, aki nyomban kanalazni kezdte és dicsérte szakadatlanul.
Még mielőtt folytatnám a történteket, egy kis nyelvészi magyarázattal tartozom kedves olvasóimnak. Nyilván észrevették, hogy Karel általunk is érthető – bár egy picit elferdített – magyar szót használt, amikor azt mondta, hogy nem találta a “baszmeket”, vagyis a hidrogénperoxidot. No, ne tévedjünk, a “baszmek” a cseheknél nem a hidrogénperoxidot jelenti, hanem akkor használják, amikor bizonyos dolgoknak nem jut eszükbe a megnevezése. Mint mi például azt mondjuk, hogy hol van az az “izé”, hová tettétek? Tehát a cseheknek fogalmuk sincs arról, hogy a “baszmek” magyarban szexuális cselekmény parancsoló módjának a durva kifejezése. Elmondhatjuk, hogy a cseheknek is van magyarból átvett jövevényszavuk!

4.

Karel főnöke nem hagyta abba a piszkálódást:
– Tudod, hogy miféle baszmeket eszel Koponyás?
– Persze hogy tudom… Krumplilevest!
– Persze, krumplilevest!… Ty vole! (Te ökör!) Halászlé, te ökör – oktatta Jan.
– Akartam mondani, hogy hal is van benne, de a főnök mindjárt a szavamba vágott – védekezett Karel…
Magyarázatul annyit, hogy a „ty vole”, te ökör megszólítást a cseheknél nem sértően használják beszélgetés közben. Talán annyira sértő, minha azt mondanám barátomnak, ismerősömnek, hogy te anyámasszony katonája! Ezért még nem nyílik ki a magyar zsebekben sem a bicska.
Node, történt némi félreértés a „vole”-ből, ökörből is. A múlt század hetvenes éveiben nagyon szoros kapcsolatot tartottunk a morvaországi Kromerizi járás vadásztársaságaival. Talán 1974-ben néhányan megérkeztek hozzánk fogolyvadászatra. Némelyikük kiművelt ember, de akadt köztük gyalogpuskás is. Az egyik a vacsoránál bizony Józsi bácsi társaságában elég gyakran használta a „vole” kifejezést. Az öreg nem értette a csehet, még a szlovák nyelvet se nagyon, a sok „volezés” hallatán kiborult:
– Gyere ide tanító úr és mondd meg ennek a szarházinak, hogy ne ökrözzön engemet, mert szétverem a fejét! Ty si vole, ty vole! Te vagy ökör, te ökör! – mondta nagyon dühösen az öreg.
A cseh vagy morva cimborája is nyomban felfogta, hogy valami baj van, mivel az öreg arckifejezése és a nyakán dagadó erek nem voltak valami biztató előjelek.
Az öregnek aztán elmagyaráztam a félreértés titkát, és miután lecsillapodott, nagyot derült a dolgon. Nem sokára együtt dalolták a régi cseh bakanótákat és kacagva csapkodták egymás vállát.
Viszont, ha azt mondanám valakinek, hogy „ty jses vul” – a vul szintén ökröt jelent -, az aztán már sértés a javából. Viszont a tinó-volek családnévként is használatos és elég gyakori. Ismertem egy kitűnő rockénekest – a hatvanas-hetvenes években fényesebben ragyogott a csillaga, mint Karel Gotté -, akit Miki Woleknek hívtak, igaz nem „Volek”-nek, hanem dupla „W-vel írta a nevét…
Karel közben már a rántott halnál tartott, és kétszer is kezet csókolt Marie asszonynak a finom falatokért. Jan nem nézhette szó nélkül a jó étvággyal falatozó embert:
– Most már meg sem kérdezem, hogy mit eszel, mert azt fogod mondani, hogy rántott csirkét – mondta ironikusan, de nem sértő éllel.
– Miközben az urak a finom falatokon vitatkoznak, legyen szíves mutassa meg a fiát! – kért Lídia.
Bevezettem a víkendházba és a nagyteremből nyíló alkóvnak, picike hálószobának kinyitottam az ajtaját. Mátyás aludt, mint a tej, de azért a neszre meg a fényre egy pillanatig kinyitotta a szemét és a jobb oldalára fordult.
– Szép, nagy gyerek. Hány éves? – kérdezte az asszony suttogó hangon.
– Áprilisban múlott tizenkettő, szeptemberben már hetedikes lesz – válaszoltam.
– Verebélyen jár iskolában?
– Nem… A szülőfalumban tanul, mert Verebélyen nincs magyar iskola…
– Magyarba jár, és miért magyarba íratták? A nyelv miatt? – kérdezte meglepődve.
– Ennek nagyon hosszú a magyarázata, és az önök szemében bonyolult. Így hát a válaszom egyszerűen az, hogy azért választottuk a magyar iskolát, mert magyarok vagyunk. Nem csak az anyanyelvét veszíti el az a gyerek, aki nem az anyanyelvén tanul, hanem a nemzeti érzelmeit, nemzetének szellemiségét, történelmét, egyszóval teljesen más embert faragnak belőle…
– Nem akarok önnel vitatkozni, de azért van a világon sok híres és neves, alkotó ember, művészek, akik nem az anyanyelvükön nevelkedtek, mégis vitték valamire…
– Ebben teljesen egyetértek önnel, de én az átlagemberekről beszélek, akiknek a lelkivilága ugyanolyan fontos, mint a nagyoké, a hatalmasoké és a zseniké. A legtöbb gyerekből azonban csak egyszerűen „ember” lesz, akár nagybetűvel Ember, becsületes polgára hazájának.
– Egy picit mintha félreértett volna, hogy ily erős érvekkel szolgál, de azért jólesik, hogy ezekről is hallhatok őszintén, úgymond első kézből, és nem másoktól, vagy az újságokból.
– Nézze, annyian és annyiszor megvádolnak bennünket nacionalizmussal, irredentizmussal és önfejűséggel, hogy a gyerekeinknek ártani akarunk, azzal, hogy nem idegen nyelven tanulnak, esetünkben Szlovákiában szlovákul, hogy kialakult bennünk bizonyos reflexió, hogy néha egy picit „hangosabban” védekezünk, pedig ön, Lídia csak érdeklődött. És lám az érdeklődésére az én válaszaim félreérthetően kemények. Pedig nem volt szándékomban semmi, ami másokat sértene – szavaimra az asszony egyetértésül bólintott, majd visszatértünk az udvarra…
A házaspár nem sokára búcsúzni kezdett, lekísértem őket egészen a Százaváig. Jannak még egyszer megköszöntem az őzbakot és a kellemes estét. Meleg kézszorítással búcsúztunk. Lídiától kézcsókkal, és meg kellett ígérnem, hogyha majd Prágában járok, feltétlenül felhívom a színháza telefonszámán, mert szeretne meghívni valamelyik előadásra. A színházi meghívást köszönettel elfogadtam, azzal a megjegyzéssel, hogy csak ősszel, vagy télen kerülhet rá sor…
Másnap kilencre értünk Prágába, tizenegykor pedig indult a vonatunk Lysá nad Labem felé. Utazásom célja egy régi garnizon meglátogatása volt, ahol katonai szolgálatomnak hat hónapját, nagyon szép szakaszát töltöttem 1962-ben…

(Megjelent: 2004. április-júniusban, 4 részben)

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Csehországi kalandozásaim: Örömbe üröm – 1-4.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés