Sokan óvtak, jó tanácsokkal láttak el, szinte azt is mondhatnám, hogy használati utasítást adtak a párizsiakkal való kapcsolatfelvételhez. Nem szólalnak meg, nem segítenek, csak a saját nyelvükön beszélnek, egyszóval bunkók. Kétkedéssel hallgattam a jó tanácsokat, hiszen eddigi tapasztalataim szerint a barangolásaim során megismert franciák udvariasak, segítőkészek voltak. Igaz még sosem voltam Párizsban. Vajon a „hazai pályán” ennyire megváltoznának?
Feleségem már hetekkel előtte nyüstölt, hogy szedjem össze magam, frissítsem a diákkoromban tanult francia tudásom, mert lehet, hogy tényleg nagy szükség lesz rá. Egyszóval, nagy volt rajtam a nyomás. A repülőn arrafelé a székszomszédom is rátett egy lapáttal, és ő világutazóként, gondoltam, bizonyára sok tapasztalattal rendelkezik.
Egyébként is magyarként eleve „nem szabad szeretnem” a franciákat, hiszen ott van Trianon, meg minden…És ha mindez még nem volna elég, ráadásul még erdélyi is vagyok. Mindezek után bízva a francia és angol „konyhanyelv” tudásomban belevágtam a kalandba. Megérte.
Ott álltam az Eiffel-torony tetején. Hideg tavaszi szél süvített a fülem mellett. Csak álltam és bámultam. Láttam már egy pár nagyvárost, de itt és most kiszakadt belőlem az igazi magyar rácsodálkozás szava: „B@zdmeg! Ez qurva nagy!” Minden elképzelésemet be kellett szoroznom legalább egy tízes szorzóval. Többtucatnyi turista társammal együtt csodálkozva jártunk körbe, kattintgattunk, a kamerákat kapcsolgattuk, szinte mindenki hitetlenül a fejét csóválta. Pár francia vendég is ott sétált közöttünk. Ők talán nem először, de bátran állíthatom, hogy dagadhatott a keblük a büszkeségtől. A Diadalív környékén fűst gomolygott, épp tüntettek a sárgamellényesek. Egy francia fiatalasszony két kisgyermekével épp azt a szeletét nézte Párizsnak. Kérdésemre legnagyobb természetességgel, szinte azt mondhatnám, szimpátiával válaszol: „Joguk van tüntetni!” És engem nem döbbent meg ez a hozzáállás, hiszen a metróban is fegyelmezetten vették tudomásul, hogy a belvárosban a tüntetések miatt lezártak 5-10 metróállomást. Az általuk okozott kellemetlenségekért egy „sárgamellényes” személyesen is bocsánatot kért. Mindenki tudomásul vette, legfeljebb egy kicsit többet kell utazniuk, kerülő utakon. Á, azt elfeledtem előrebocsájtani, hogy a 14 metróvonal úgy van kitalálva, hogyha egy-két vonal kiesik, van jó pár más lehetőség, ami megoldást kínál abban a negyedben.
Párizsnak van egy földszinti és egy földalatti része. Az előbbi a rácsodálkozás színhelye. Az utóbbi pedig a „legfontosabb” a turisták számára. Ha valaki hosszabb, pár napos, hetes, hónapos időszakra érkezik ide, érdemes heti vagy havi bérletet vennie. A Charles de Gaulle reptéren kóboroltunk, kerestük a jegypénztárt. Két „útbaigazító” – na, most nagy bajban vagyok – afroeurópaitól (remélem ez így PC!) kérünk segítséget. A francia köszönés és a botladozó francia szavak, mondatok hallatán angolra váltanak és készségesen elirányítanak. Nocsak, talán mégis emberszámba veszik az idegeneket? Kellemes meglepetés.
Aztán a „földalatti város” szintjeivel kezdünk megbarátkozni. Nem könnyű, hiszen miden metróvonalnak két végállomása van. A bérlet mellé kapott kis térképen próbáljuk kisilabizálni a helyes útirányt. Egy idő után rá is jövünk a nyitjára. Az 1-es vonalon rácsodálkozunk az üvegfallal elzárt sínekre. Aztán felszállunk. A világ szinte minden tájának a fiai és lányai közé keveredünk. Először furcsa, de már a második-harmadik átszállásnál megszokjuk. Nem tülekedőek, nem agresszívak, sőt inkább udvariasnak mondhatóak. A hangosbemondó figyelmeztet, hogy vigyázzunk csomagjainkra, ne hagyjuk a metrón, és leszálláskor figyeljünk a szerelvény és a peron közötti résre. Mindezt 4-5 világnyelven. Egyre jobban érlelődik bennem a kétely: „Vajon nem a mi készülékünkben van a hiba? Talán sok honfitársunk nem azért érzi mellőzöttnek magát, mert édes anyanyelvünkön kívül más nyelvet nem beszél?”
Hozzászólások