A viharban is kell létezni – 14. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

A viharban is kell létezni – 14.

 

Megismerkedésem a feleségemmel

 

Életem leglényegesebb eseményéről emlékezem meg, ehhez a megélt napjaim leírásával kell kezdenem. 1957 óta éltem kollégiumokban, illetve albérletben Budapesten. Családunk 1951-ben kitelepítésre került Budapestről, a diktatúra szétválasztotta a családot. Szeretet és család hiányom volt. A munkahelyem, az akkori lehetőségeim és baráti köröm révén jutottam el a nagy találkozásra.

1963 tavasza: a gépjavító esztergagépei dübörögnek a GVM műhelyében. A régi, 1910-es években épített műhelyben végeztük a gyár gépparkjának a karbantartását. Az esztergályos részlegnél dolgoztam, és pótoltam az elkopott alkatrészeket. Órabérben dolgoztunk, a lakatos gépjavítók a kezünkből vették ki a kész munkadarabokat. Egy közepes nagyságú esztergagépen dolgoztam. Szerettem ezt a munkát, élveztem az alkotást, a nyers vasba életet leheltem, és a munkám jutalma egy használható, fontos alkatrész lett. 12-14 ember volt itt vasesztergályos és 35-40 lakatos és szerszámkészítő dolgozott itt. Barátaim is ebből a kis közösségből kerültek ki. Naponta 8 órát dolgoztunk együtt, viccelődtünk és terveztük a jövőt. Sokan a munkájuk mellett tanultak – én is gimnáziumba jártam. A legtöbbet Jancsival beszélgettünk és tervezgettünk. Mondanom se kell, meg akartuk váltani a világot. Irodalmat meg a történelmet kedveltük. Mind a ketten albérlők voltunk és egy kis cselédszobában álmodoztunk, és minden hónap utolsó hetében már csak sült krumpli volt a menü. Vidámak voltunk és öntudatosak. A hétvégéket a gyár római parti üdülőjében töltöttük el. Szórakozni és evezni jártunk ide – a gyár evezős szakosztályának voltunk a tagjai. Sokat jártunk túrázni és evezős versenyekre, élveztük a napozásokat, az ottani társaságot és a hangulatot. Öten a műhelyből béreltünk egy kabint, és a hétvégeken kint aludtunk a csónakházban – még ma is érzem Feri bácsinak a soha meg nem unt bécsi szeletét. Változatos volt az étrendünk – a tányérról lelógó bécsi szelet petrezselymes burgonyával, kovászos uborkával és ez így ment egész nyáron. Az üdülőben élveztük a gyári szigortól eltérő tegeződést, az idősebbek elfogadó viselkedését. A hierarchia itt is működött – a füvön külön csoportokban tanyáztak a főnökök, a szakmunkások és segédmunkások. A stégeknél napozva és strandolva élveztük a pihenést, az evezős életet. Ebben az időben még a békásmegyeri lakótelep helyén bolgár kertészetek voltak. Napnyugta felé öten, Jancsi, Imre, Pista, Lajos és én portyázni indultunk – a másodvetéseket látogattuk meg. Bárki szedhette a maradék málnát és az epret, így augusztusban. Hétvégeken rendszeres program volt a „szigetkerülés”. Általában 4-5 csónakkal indultunk neki a nagy kalandnak, és a homokos szigetspiccnél éjszakáztunk. Egészséges, szép életet éltünk. Lajos, aki villanyszerelő volt a gyárban, a bölcsész karra járt, magyar és népművelő szakra. Egy tipikus munkás karrier volt az övé, és mivel DISZ-titkár is volt, kiemelték a gyárból, és a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanulmányi osztályvezetője lett. Később személyzeti főnöke. Jóindulatú, szorgalmas ember volt. A rendszerváltás előtt ő volt a Tiszeker elvtárs, utána Lajos bácsi lett.

Kettős életet éltem a gyár és a csónakház mellett, a Gellért-hegyen laktam egy előkelő családnál – itt albérlő voltam. Élveztem az itteni létet, de kívülről néztem az egészet. A konyhából. Hallottam az angol urak raccsolását és szellemeskedéseit. A gyár után egy héten háromszor esti gimnáziumba jártam, riport is készült velem, a Népszabadságban jelent meg, amely így kezdődött: „Veress Árpád vasesztergályos siet fel a lépcsőn, történelemtanár akar lenni – mert nálunk munkás hatalom van”! A gyárban szellemi vetélkedőt hirdettek az egész II. kerület részére. A gyár engem indított. Második lettem, nagyon büszkék voltak rám.

 

(Következő rész: jövő kedden)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A viharban is kell létezni – 14.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés