Első ránézésre is elegáns, fiatalos, amolyan menedzser típus. Bár benne van a korban, rugalmas léptei meghazudtolják. Ő Milkovits Károly, az első NBA-ben szereplő magyar kosaras, Dávid Kornél menedzsere. Kérdésemre, miként sikerült felvenni a kapcsolatot a magyar játékossal, arra kért, hogy kissé lépjünk vissza az időben.
– A kilencvenes évek elejétől Kanada több felsőoktatási programot ajánlott fel Magyarországnak. A feleségem Ethel Milkovits volt a felelőse ezen programoknak. Ha jól emlékszem, 1997 tavaszán az Oktatási Minisztérium egyik osztályvezetője, Dávid László, azt kérdezte tőlem, hogy nem volna kedvem egy kosárlabdameccsre kimenni, hiszen az ő fia, Kornél is játszik. Mivel én szeretem és otthon is figyelemmel követem a bajnokságot, nem kellett sokáig ösztökélnie. Már meccs közben rájöttem, hogy a Kornél egy tehetséges gyerek, és ezt el is mondtam otthon jó pár barátomnak. „Charlie, ezt felejtsd el!” Legtöbbször ez volt a jó tanácsuk.
– Talán ez abból adódott, hogy fenntartásaik voltak a kelet-európai játékosokkal szemben?
– Nem. Amerikában kialakult egy olyan közvélemény, hogy az európai játékosok nem ütik meg azt a szintet, ami ott, nálunk kötelező. Abban az időben az NBA-ben szereplő 29 csapatban mindösszesen 16 „nem amerikai” játszott. Körülnéztem a csapatok háza táján, és egy nagyot gondolva, az akkor épp a topon lévő Chicago Bulls-ra esett a választásom. Ők akkor már zsinórban negyedszer nyerték meg a bajnokságot, és olyan sztár játszott a csapatban, mint például Michael Jordan. Mindent egy lapra feltéve felhívtam a „general manager”-t, Jerry Krause-t, azaz üzenetet hagytam a titkárnőjénél, hogy hívjon vissza. Természetesen nem hívott. Ezt még eljátszottuk háromszor-négyszer, majd arra kértem a titkárnőt, kapcsoljon be, mert nagyon fontos mondanivalóm van. Krause első reakciója ez volt: „Játékost? Magyarországról? Ott is játsszák ezt a sportot?” Udvariasan elköszöntünk, aztán többet nem hívott. Újabb hívásaimra, amikor valószínűleg már rámentem az idegeire, beleegyezett, hogy Kornél kijöjjön a nyári edzőtáborra, ha mi fizetjük az utazása költségeit. Így került az első magyar kosaras a Chicago Bulls edzőtáborába, 1997 nyarán.
– Kornél fel volt-e készülve arra, hogy ott, idegenben nagy siker, de még nagyobb csalódás is várhat reá?
– Ezt talán ő tudná elmondani. Én csak azt tudom, hogy, amikor egy hét múlva hívott Jerry Krause, és arról érdeklődött, hogy mik a szándékaim a „játékosommal”, akkor már volt egy kis remény. Röviden válaszoltam: „Azt szeretném, ha az NBA-ben játszana.” Abban maradtunk, hogy meghívja az októberben kezdődő bajnokság előtti tornára, de azzal a kikötéssel, hogy ezután ő állja a kiutazás költségeit. Szó nélkül vállalta. Kornél végig is játszotta a tornát, de akkor következett be az az emlékezetes, játékosok által kezdeményezett sztrájk, így a bajnokság kezdete kitolódott januárra. Ám a kezdés előtt két nappal már Krause keresett meg, újra kérette Kornélt, majd felhívatott az irodájába és egy két évre szóló szerződésre tett ajánlatot a csapata, a Chicago Bulls nevében. Kornél lent várt az utcán. Amikor leértem, csak annyit mondtam: „Fiam, te egy bull vagy!”
– És mindezek után következett a két emlékezetes szezon a „bikák” között.
– Főleg az első volt emlékezetes számunkra. Az újoncok között felállított minden statisztikában a pártfogoltam az első öt között szerepelt, áprilisban pedig a sportújságírók őt választották a hónap játékosának. A második év vége felé a „Bulls” elég rosszul állt és az ilyenkor szokásos „nagytakarítás” áldozatául esett Kornél is. Átigazolt Cleveland-be, majd következett a harmadik szezon, amit végigjátszott a Toronto Raptors-nél. Mivelhogy a negyedik szezonra nem kaptunk garantált szerződést Amerikában, viszont Európából egy nagyon kecsegtető ajánlattal jöttek Litvániából, a Zalgaris Kaunas mellett döntöttünk. Így visszatekintve, ez is jó döntésnek bizonyult, hiszen itt is jól játszott. Az Euró Ligában szereplő kosarasok között felállított „legértékesebb játékosok” rangsorában a negyedik helyet foglalta el.
– Eddig a múltról beszélgettünk. Ön szerint mi várhat még Kornélra a jövőben?
– Sajnos, a mostani szezonra sem sikerült egy garantált szerződést szerezni az NBA-ben, így a baszkföldi Vitoria Tau Ceramica csapatot választottuk. (Egyébként ez a spanyol csapat a világ egyik legrangosabb nemzeti bajnokságában az első négy mérkőzést biztosan nyerte. Kornél minden meccsen remekül játszott.) Én azt hiszem, Kornél egy született tehetség, még szép pálya vár reá.
– Volt-e korábban is kapcsolata a magyar sporttal, sportolókkal?
– Nem, nem volt. Ez talán „egy isteni szikra” volt, ami kipattant az agyamból. Aztán az ötletet meg is valósítottam, és ma büszke vagyok arra, hogy én vagyok az, aki az első magyar kosarast kivitte az NBA-be.
– Úgy tűnik, mintha ezzel egy adósságot rótt volna le.
– Sajnos, ez így igaz. ’56-ban 20 évesen el kellett hagynom szülőhazámat. Nyugdíjas koromban, amikor Etelka, a feleségem beindította a Világbank által támogatott programokat a kelet-európai országokban, tudtam, hogy akkor eljött az én időm is. Több média, nyelvprogram szervezésében, külföldi tanulmányutak lebonyolításában vettem részt aktívan, a felnőtt oktatást szolgáló képző központok létrehozásánál bábáskodtunk közösen.
– Milyen magyarnak lenni Kanadában?
– Jó. Nagyon jó. Kanada egy multinacionális, befogadó, toleráns ország. Én ott is, mindig büszke voltam a magyarságomra. És azt is tudtam, hogy a kis szülőhazám sokkal többre hivatott. Mi ezt akartuk itthon is tudatosítani az emberekben. Remélem sikerült.
– Milyen érzés hazajönni?
– Amikor 1972-ben először tértem haza, Bécstől busszal jöttünk át a hegyeshalmi határon, egy őrült szívdobogás lett rajtam úrrá, amikor megláttam a géppisztolyos katonákat. Ezt nem szeretném még egyszer végigélni. Ma már tudom, senki sem foglalkozik velem, de Ferihegyen, amikor a papírjaimat ellenőrzik, mindig átfut az agyamon: „Vajon elfogadnak, vagy sem?”
Szóljon hozzá!