Hetedhéthatár | A riportalanyok ezúttal visszakérdezhettek

Asztaltársaság

A riportalanyok ezúttal visszakérdezhettek

2020. január 28-án zajlott barátunk és szerzőtársunk, Szarvas István  író, újságíró születésnapi köszöntése és könyvbemutatója Budapesten, a Fészek Művészklubban. Az esemény kezdetén Bodza Klára Eötvös-, és Martin György-díjas népdalénekes dalokkal köszöntötte a közönséget, majd Jónás Gabriella dr. Bodrogvári Ferenc-díjas színművésznő, egyetemi tanár olvasta fel Hargitai Miklós, a MÚOSZ elnöke és Juhász Imre volt nagykövetségi tanácsos levélben megküldött köszöntőjét. Komlós Attila, a Hetedhéthatár Magazin főszerkesztője az interjúkészítésről és Szarvas István munkásságáról beszélt, majd kezdetét vette beszélgetés Szarvas Istvánnal Temesi László író, újságíró vezetésével. Az eseményen a korábbi, a most bemutatásra került, valamint a készülő ötödik interjúkötet riportalanyai közül többen megjelentek, és egy játékban vehettek részt: minden, korábbi riportalany feltehetett egy kérdést Szarvas Istvánnak, aki készséggel válaszolt mindenkinek.

Az alábbiakban Hargitai Miklós és Juhász Imre köszöntőit olvashatják, valamint közreadjuk Szarvas István gondolatait, melyeket az eseményen megosztott a közönséggel.

 

Bodza Klára énekkel köszönti a résztvevőket
Az asztalnál Szarvas István, Temesi László, Jónás Gabriella

Szarvas Istvánt mondhatni hogy évtizedek óta (újságíró pályám kezdetétől, ami immár bő negyedszázadot jelent) ismerem. Egészen pontosan a műszaki sajtóból, a műszaki innovációkkal kapcsolatos sajtótájékoztatókról. Ilyen eseményből a 90-es, 2000-es években jóval több volt, mint mostanában – maga a téma is jobban a fókuszban volt, meg Magyarország is lényegesen előkelőbb helyen tanyázott a vonatkozó statisztikákban. Mindenesetre sokszor hetente, de havonta mindenképpen találkoztunk különféle sajtórendezvényeken. Bennem pedig az a kép maradt meg, hogy Szarvas István minden sajtótájékoztatón kérdez – méghozzá jól kérdez, azaz felkészült, céltudatos, ismeri a nyilatkozót és a problémát, releváns, olykor kényelmetlen, de mindenképpen indokolt kérdéseket tesz föl, és többnyire meg is kapja rájuk a választ. És még valami: hogy a kérdései rendszerint túlmutatnak a sajtótájékoztató szűken értelmezett tárgyán, megemelik és társadalmi perspektívába helyezik az adott témát.

Más kor, más emberek, mondhatnánk, de valójában csak a kor volt más. Az emberek nagyobbrészt ugyanazok ma is, és a sajtóra, valamint a hivatalosságok és a médiamunkások együttműködésére vonatkozó alapvető szabályok sem változtak meg. Ma mégis ott tartunk, hogy a bátran kérdező újságírót nem hívják meg a sajtótájékoztatóra, az MTI rutinos tudósítóját leváltják, ha olyan kérdést mer föltenni, amit előre nem egyeztetett a megszólalóval, az állami intézmények nem hirdetik meg nyilvánosan a sajtóeseményeiket – mint legutóbb az idei év első Kormányinfóját –, és még a meghívóval érkező újságírókat sem feltétlenül engedik be, vagy nem hagyják szóhoz jutni. Mintha a felépítmény, vagyis a hivatalban, hatalomban lévők sokasága félne a kérdésektől, és tartana maguktól a kérdezőktől is.

Szarvas István beszélgetései, a kötetbe rendezett interjúk egyfelől tehát emlékek egy olyan korból, amikor még a nyilvánosság minden szereplője elfogadta: az újságírónak az a dolga, hogy kérdezzen, az információ birtokosának pedig az, hogy válaszoljon. Ez a korszak – hogy végleg, vagy átmenetileg, azt ma még nem tudjuk – elmúlt ugyan, de jó interjúk ma is készülnek – Szarvas István sem fogyott még ki a kérdésekből –: kiépített kapcsolatrendszer, évekre/évtizedekre visszanyúló, megalapozott bizalom, patinás
név, sok-sok utánajárás és idő kell hozzá, de ha ez mind megvan, ma is mikrofonvégre lehet kapni tudósokat, művészeket, közéleti személyiségeket, sőt olykor gyakorló vagy visszavonult politikusokat is.

Másfelől viszont azt tartom az interjúkötet legnagyobb értékének, hogy van valaki, aki helyettünk odamegy az érdekes emberekhez, fölteszi a kérdéseket, meghallgatja és lejegyzi a válaszokat, s mindezt (az interjúalanyok kiválasztásától a kérdések megfogalmazásán át a válaszok megszerkesztéséig) átszűri a saját műveltsége és élettapasztalata szűrőjén, kontextusba helyezi – magyarul szervírozza a közönségnek.

Azaz konyhakész, fogyasztásra előkészített súlyozott és tömörített igazságokat kapunk, anélkül, hogy az elmondottak valóságtartalmán töprengenünk kellene (hiszen azt az újságíró már megtette helyettünk).

Becsüljük meg, hogy van még, aki ezt a munkát elvégzi helyettünk; hogy van még, aki kérdez, és főleg, hogy van még, akinek válaszolnak.

Köszönjük a könyvet, és boldog születésnapot kívánunk.

Hargitai Miklós
a MÚOSZ elnöke

*

Tisztelt Vendégek, kedves István,

Jónás Gabriella a levélben megküldött köszöntőket olvassa fel
Az asztalnál Szarvas István, Temesi László, Bodza Klára

hivatali kötelezettségem miatt sajnos nem személyesen, hanem ezen üzenet formájában köszöntöm Szarvas István barátomat, s egyben legújabb könyve bemutatójának minden résztvevőjét.

Valóban sajnálatos, hogy időben egybe esik két nagy jelentőségű, bár egymástól eltérő jellegű rendezvény: a mai könyvbemutató és a Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara a magyarországi gazdasági közélet nagyszámú magyar és német képviselője részvételével megtartott évnyitó rendezvénye, melyre – mint a korábbi években a gazdasági minisztérium német ügyekért felelős munkatársa és különböző német városokban tevékenykedő külgazdasági szakdiplomata – a kamara vezetésétől kaptam a VIP-vendégeknek járó meghívást.

Ugyanakkor szeretném örömömet kifejezni az Önök megjelenésének: a könyvbemutató, Szarvas István interjúsorozatának újabb kötete bemutatása és természetesen a könyv iránti érdeklődésének.

István interjúin keresztül az olvasó a mai Magyarországról, hazánk aktuális politikai, gazdasági, kulturális helyzetéről nyer egy nagyon sokszínű képet. Ez az interjúsorozat Magyarország sokéves fejlődésének, napról napra alakuló történelmének a rendkívül sok információt adó tükre, (bár éppen a velem készült, német vonatkozású interjúra ez inkább csak áttételesen igaz).

Ahogy múlik az idő, ezek a kötetek egyre inkább felértékelődnek, az ezredforduló előtt és után végbement fejlődés bemutatásával. Ezek a kötetek ugyanis nekünk csak tükröt jelentenek, de évek múlva a gyerekeink és unokáink számára is nagyon értékesek lesznek, hiszen sok, a szüleik és nagyszüleik korával, az ő sikereikkel és kihívásaikkal kapcsolatos kérdésre ezekből a könyvekből fognak autentikus választ kapni.

A ma bemutatásra kerülő interjúkötet külön erényei közé tartozik a lényegre törés és tömény tartalom. Ne feledjük! – manapság, s ez a következő generációkra tetszik-nem tetszik még inkább igaz lesz, (látom saját gyerekeimen), hogy egyre kevésbé olvasunk hosszabb műveket, egyre fontosabb egy-egy írás tömör volta és a lényegre törés.

Ennek szellemében most én sem szeretnék a türelmükkel visszaélni. Kívánok a mai könyvbemutató résztvevőinek kellemes, hasznos olvasást, István barátomnak pedig szeretettel gratulálok a ma bemutatásra kerülő kötethez egyben jó egészséget, sok sikert kívánok a következő, érdeklődéssel várt interjúkötet elkészítéséhez.

Köszönöm figyelmüket és türelmüket.

Juhász Imre
kormány-tisztviselő,
volt nagykövetségi tanácsos

*

Az érdeklődő közönség

Kedves megjelentek! mielőtt válaszolnék Temesi Laci kérdésére, szeretnék köszönetet mondani önöknek, akik megtiszteltek ezen a hideg és esős kedd délután jelenlétükkel.

Mindig nosztalgiával jövök könyvbemutatóra a Fészek Művészklubba. Itt van egy festmény a híres karmesterről, Ferencsik Jánosról, aki 1972-ben egyik ajánlóm volt a Fészek Művészklubba és édesapám osztálytársa – édesapám is sokat járt a Klubba.

Rátérve könyvemre, az interjúkat az elmúlt huszonnyolc évben készült, több mint 300 interjúból válogattam. A könyvben szereplő interjúk egy korképet tartanak elénk erről az időszakról.

Tavaly októberben, a stockholmi könyvbemutató előtt Moritz Laci barátom, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága alelnöke, a magyar Kultúra alapító lovagja a lelkemre kötötte, hogy könyvbemutatóimon ne sajtótörténeti előadást tartsak. Ezért megfogadva tanácsát, általam nagyrabecsült hölgyek és urak interjúról alkotott véleményét osztom meg Önökkel.

Tony Blair, aki Nagy-Britannia miniszterelnöke volt 1997 és 2007 között, így ír a 2010-ben megjelent, A Journey című, több mint 700 oldalas memoárkönyvében: „Az interjúadás egyik fő szabálya: sohase vállalkozz rá, ha nem tudod a választ nyilvánvaló kérdésre. Egyszerűen hangzik, de megdöbbentő, hogy még a harcedzett profik is hányszor sétálnak be a stúdióba gondolatokkal, mindenféle izgalmas mondanivalóval tele, erősen koncentrálva, hogyan szeretnék ők maguk alakítani a sztorit, és eszükbe se jut arra a kérdésre gondolni, amelyet hamarosan fel fognak tenni.”

„Mi az interjú? Szerintem az interjú egy lehetetlen műfaj, egy nem létező szörnyeteg. Két ember eszmét cserél, és a köztük folyó beszélgetésről egyszer csak az egész világ tudomást szerezhet. Ráadásul nem csak szavaink összessége jelenti a mondanivalóink tartalmát, mert ott vannak még gesztusaink, fintoraink, a hangsúlyaink és a hallgatásaink is. Ezeket pedig csupán hangban és írásban nem lehet rögzíteni, ezek tehát elvesznek. Nekem pedig fontosak, ezért igyekszem egy beszélgetés tartalmát és hangulatát a saját agyamban megőrizni. Mert ne feledjük, az írás meg a szó nem ugyanaz.” – Szegő András, Prima Primissima díjas újságíró

Ljudmila Ulickaja Örökbecsű Limlom című könyvében így ír: „A jó interjú kölcsönös élvezet mind az interjúkészítő, mind az interjúalany számára. Az utóbbi húsz évben rengeteg interjút adtam, azt hiszem, százat vagy kétszázat. Ritkán előfordultak köztük jó beszélgetések is. Több éve kerülöm a személyes találkozást az újságírókkal, jobban szeretek e-mailben válaszolni a kérdésekre. Azokért a szavakért, amelyeket éjszaka, sietség nélkül írok le, vállalom a felelősséget. Azokért a válaszokért azonban, amelyeket diktafonról jegyeznek le, nem mindig. Történik valami annak a folyamatnak a során, amíg akadozó hangom átkerül papírra, és ami az értelmet rendszerint ellentétbe fordítja. Arról már nem is beszélve, hogy időnként jönnek interjút kérni olyan újságírók, akik diktafonjukat is otthon felejtették, és a könyveket sem volt idejük elolvasni, amelyekről beszélgetni akarnak. Ez az újságíró-mesterség teljes lezüllése. Sajnos, a professzionizmus hiánya napjainkban általános kórrá vált, és nemcsak az újságírókra, hanem az orvosokra, a tanárokra, a vízvezeték-szerelőkre is érvényes. Annál kellemesebb, ha tehetséges, profi újságírókkal folyik a beszélgetés. Ők persze kisebbségben vannak.”

Az interjúműfaj klasszikusa, a 2006-ban elhunyt Oriani Fallaci, aki a legjobbnak vélt negyven interjújából összeállított kötetének az Interjú a történelemmel címet adta, élete vége felé ezt nyilatkozta interjúiról: „Mindegyik portré az enyém. Ezek különös keverékei temperamentumomnak, türelmemnek minden a kérdésekhez vezet. Szívemből szólnak ezek a gondolatok.” Befejezésül szeretnék idézni a riporterkirálynő Utolsó interjú című könyvéből, amelybe az interjúkkal kapcsolatos érzését fejezi ki. Ez öninterjú. „Az én szerepem ezúttal egyszerűen az lesz, hogy rövid kérdéseket tegyek fel önnek, amivel beszédre ösztönzöm. Rendben?
Rendben, egyúttal a magam részéről is szeretnék tisztázni még két-három dolgot. Először is, utálom az interjúkat. Mindig is utáltam, kezdve azokkal, amiket mi készítettünk az úgynevezett földi hatalmasságokkal. Egy interjú akkor jó, ha el tud érni, el tud hatolni az interjúalany szívéig. És ettől mindig feszélyezve éreztem magam egy kicsit. Másodszor: különösen azokat az interjúkat utáltam, miket velem készítettek. Nemegyszer kiforgatták a mondandómat, annyira átgyúrták, hogy a jelentése megváltozott, hozzáírtak a szöveghez kérdéseket, amiket nem volt bátorságuk feltenni nekem, következésképpen olyan válaszokat írtak le, amiket sose mondtam, aztán meg elbújtak a sajtó szabadságának szent és megszentségtelenített elve mögé. Egy bizonyos ponton aztán azt mondtam, hogy elég, ne tovább.”

Még egyszer köszönöm, hogy eljöttek!
Szarvas István

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A riportalanyok ezúttal visszakérdezhettek”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés