Évente párszor hazalátogatok. Ilyenkor döbbenek rá, hogy bizony felettünk is telik az idő. Kortársaimnál egyre kevesebb már az életben maradt szülő, a korombeliek is már „öregként” vannak elkönyvelve. Emlékszem, én milyen áhítattal hallgattam egyetlen még életben maradt nagyapám történeteit a két világháborúról. Igen ők még az ezernyolcszázas évek legvégén születtek, „magyar időkben”. Gyermekkorom meghatározó emlékei hozzájuk kötődnek. Aztán ők is elmentek. Lassan, csöndben a Halom oldalába költöztek. Most őket követik szépen sorban a szüleink. És majd lassan rajtunk a sor. Sokszor riadtan kapjuk fel a fejünket az otthonról kapott hírekre. Már megint elment egy velünk egyidős, alig idősebb ismerős, barát.
Szétszéledtünk a világ minden tájékára, gyermekeink még távolabbra költöztek. Egy-két generáció múlva talán már azt sem tudják, honnan származnak. Egyszer, egyik álmomban azt láttam, hogy fiatal gyermekek jönnek hozzám, a „bölcs öreghez”, hogy meséljek a múltról, arról az időről, amikor én még fiatal voltam. Megpróbáltam visszaemlékezni, valami érdekeset mondani. Eszembe jutott pár „sztori”, de nem tudtam, ez egyáltalán érdekelné-e őket. Aztán felébredtem.
Hozzászólások