Megint ősz van, megjött, mint ezer évekkel is ezelőtt. A költöző madarak tudták, a fecskék már szeptember elején villanydrótokon, nagygyűlésen beszélték meg a további teendőket, szertartásosan készültek a nagy útra. Néha tollászkodtak, aztán egyszerre szinte mozdulatlanul figyeltek, szigorú sorokban, fegyelmezetten rendeződve. Izgalmas, hiszen legtöbben először utaznak, s vajon odaérnek-e? S miért kell menni? Ezt talán még a legtapasztaltabbak sem tudják, havat még egyik sem látott. Csak érzik, tudják, el kell menni, mert itt pusztulás várna rájuk. Elmentek. Már csak egy-két árva alma, körte himbálózik a kertekben, az ágakból font kerítés mögött. Pincék mélyén krumplihalmok gubbasztanak, néhány fej káposzta még kint fagyoskodik itt-ott a földeken. Az egyre gyakoribb őszi szelek levelek millióit forgatják, fodrozzák, terítik csendes zugokba. Dermedtek a hajnalok, ilyenkor az emberek is mogorvábbak. Őszi csend van. Mintha a kutyák is másként ugatnának, mint a búcsúi bál idején, a macskák sem udvarolnak, beszemtelenkednek a meleg konyhába, s híznak a télre, hogy könnyebb legyen majd elviselni a hideget. A természet lassan mély álomba merül, szereti a csöndet. Alszik vékony felhők alatt, a lebukó Nap körül meg olyan színpompát láthatunk, amilyent festeni sem lehet. Talán csak Csontváry volt az egyetlen, akinek megengedte a Teremtő, hogy utánozhassa őt. Ég az ég alja, másnap már köd porzik, ködöt kergetnek a szelek, nyirkos a fák kérge, elbújtak a rovarok is, s gémberedett levelek hevernek a kerítések mellett, az út szélén, rajtuk dérszemcsék sziporkáznak reggelre, s mindegyikben látszik az egész világ. A temetőben lassan elfogynak a gyertyák, sárgult, fakó, barna krizantémok árválkodnak zöld algás, fagytól repedt befőttes üvegekben, a hideg kövek között. Ez már biztosan az ősz. A nagy színkeverő gyöngül, a zöldből, pirosból mindenhol sárga, vörös, barna lesz, még ég egy-két csipkebokor. Aztán lassan a szürke, a kék lesz az úr, hogy decemberben, januárban fehérre váltva végső megnyugvás után márciusban megjelenjenek az első zöldek. A fehérben lesz valami megtisztulás, múltfelejtés, s igazi várakozás, remény, hogy most tiszta lappal újra lehet indulni. Majd minden újjászületik. November van. Bágyadtan ki-kisüt néha a Nap, de hamar felhők állnak elé. Ettől az utolsó kis falevél is megdermed és szállingózva, billegve földet ér. Kis cinke száll az ablakpárkányra, benéz, s talán kérdezi, miért ülök ott bent nyugodtan, hiszen jön a hideg, a sötét, erre készülni kell tüstént, serényen. Ő már megy is tovább, nincs rám több ideje. Talán kabátot veszek, s kimegyek utána.
Szóljon hozzá!