Balázs István | Azok a fura svédek (4.)

Szépirodalom - próza

Azok a fura svédek (4.)

Dr

Károly bézbólsatyában

 

Carl den sextonde Gustaf, azaz tizenhatodik Károly Gusztáv. Így hívják a svéd királyt. A becsületes neve Carl Gustaf Folke Hubertus Bernadotte. Ez még inkább királyi név. Főleg, ha hozzátesszük, hogy egyes történészek szerint nem is tizenhatodik. De ne ragadjunk le a számoknál! Érdekesebb, hogy nem az a kiköpött svéd név.

 

Napoleon Bonaparte lassan feltápászkodott arannyal gazdagon bevont trónszékéből, összekulcsolta két kezét a háta mögött, majd a nála három fejjel magasabb tiszt elé lépett. Először a tiszt fekete csizmáját vette gondosan szemügyre. Sáros. Állapította meg, majd tekintetét a tisztre emelte, aki rezzenéstelen arccal meredt a semmibe és várta a parancsot. A feszültség alattvaló és a megnémult császár között már-már tapintható volt a hatalmas, rideg teremben. Napoleon még mindig várt. A tiszt szeme szinte észrevehetetlenül megrebbent. A császár ekkor hátat fordított, és magában elmosolyodott.

– Azt a marha Bernadotte-ot. Hát hülyék ezek a svédek? – motyogta alig hallhatóan, és az ablakhoz ballagott. – Elmehet, majd később intézkedem – mennydörgött a hangja néhány másodperc múlva. – És legközelebb takarítsa meg a csizmáját, mielőtt a császára elé lép!

A sáros csizmasarkak csattantak. A terem sokáig visszhangzott még azután is, hogy a tiszt halkan becsukta maga mögött az ajtót. Napoleon visszaült az íróasztala mögé. A két lakáj az ajtón kívül értetlenül bámult egymásra. Hosszú percekig csak a császár jóízű, önfeledt kacagása hallatszott.

 

Tizenhatodik Károly Gusztáv. Azaz Károly barátom, hisz pertuban vagyunk (lásd fura svédek 1.), talán ma egy francia kisvárosban töltené jól megérdemelt nyugdíjaséveit, ha a véletlenek sorozata és a történelem viharai nem szóltak volna bele a sorsába. Ha több mint kétszáz évvel ezelőtt az orosz medve nem kebelezi be a svéd uralom alatt nyögő Finnországot, ha egy Carl Otto Mörner nevű meglehetősen jelentéktelen katonatiszt követett volna egy egyszerű parancsot, ha nem tör ki a francia forradalom, akkor majdnem biztos vagyok benne, hogy Károly komám egy kukkot sem tudna ma svédül és legnagyobb gondja az lenne, hogy Fifit, a köszvényes palotapincsit hat óránként le kell vinni pipilni. De az események máshogy alakultak.

 

– Uraim! Megtettük, amit lehetett. – A svéd Birodalmi Tanács jegyzője alaposan szemügyre vette az asztal körül ülőket, majd széttárta mindkét tenyerét. – Nem tudom, még mit lehetne. A királyt, aki az orosz háború elvesztéséért felel, megbuktattuk és külföldre száműztük.

– Le kellett volna fejezni a gazembert – fejezte ki véleményét egy mély, borízű hang sokak megelégedésére.

– Kérem, kérem! Nem vagyunk barbárok – csapott az asztalra a jegyző. – A jelenlegi király már öreg. Gyermeke nincs, azonban gondoskodtunk a trónöröklésről a dán herceg személyében.

– Már megint a dánok. – Az őszszakállú férfi, aki korábban közbeszólt, felállt és bizonytalan léptekkel az ajtó felé indult.

– Folytatom. Gondolom, a gróf szükségét indult végezni. A dán herceg lefordult a lováról egy katonai parádé kellős közepén. Gutaütés. Állapította meg az orvos.

– Megmérgezték az idiótát – torpant meg a gróf félúton az ajtó felé. – Kegyelmeteknek annyi esze sincs, mint egy tyúknak. – A gróf a padlóra köpött, majd bevágta maga mögött az ajtót.

 

Ott tartunk, hogy a dán herceget megmérgezték, a király féllábbal a sírban, és Svédországnak nincs trónörököse. Ha érdekes lenne az én történetem szempontjából, hogy kik mérgezték meg a dán herceget, kik nem akartak újabb dán elnyomást, ki volt a gróf, aki a padlóra köpött, akkor leírnám. Ha tudnám. Mindenesetre a történelem iránt érdeklődők Axel von Fersen neve körül keresgéljenek, aki egy svéd tábornok, valamint magas rangú állami tisztségviselő volt. Egészen addig, amíg Stockholmban fényes nappal meg nem lincselte a higgadt, skandináv úriközönség. Én nem vagyok történész, hogy megérdemelte-e sorsát, nem tudom eldönteni. Egyébként a történészek sem, ezért írjunk egy másik történetet!

 

– Urak! Csakis úgy tudjuk visszaszerezni törvényes jussunkat az oroszoktól, ha szövetséget kötünk – emelte föl kezét egy fiatal, kecskeszakállú férfi. – Mégpedig Napoleonnal.

– Napoleon az oroszok szövetségese. Sándor cár puszipajtása. – Herceg Oxenstierna beletúrt illatos parókájába.

– Talán az az egyezmény Napoleon és Sándor cár között nem olyan őszinte. Gondolja uram, hogy a kis ember térdet hajt a hatalmas medve előtt? Hogy még kisebbnek látsszék?

– Nagy szavak. – A herceg kortyolt egyet a boroskupából. – Mire gondol a fiatalúr?

– Küldjünk követet Napoleonhoz! Kérjük ki a tanácsát, hogy ki legyen az új trónörökös a szóba jöhető jelöltek közül! Ezzel a magunk oldalára állíthatnánk, talán még a tervei megvalósításában is a segítségére lehetnénk. Az orosz medve ellen Finnország stratégiailag fontossá válhat. Biztos nem lenne hálátlan.

– Pénzre gondol az úr? – Herceg Oxenstierna összedörzsölte a tenyerét, majd végignézett az asztaltársaságon.

– Arra is, meg másra is.

 

Így aztán követet küldtek a svédek. Mivel a légiforgalom Francia- és Svédhon között elenyészőnek volt mondható ekkortájt, lóháton indult el a követ. Carl Otto Mörner hadnagy. Egyébként 1810-et írunk. Tehát pacival, tarisznyájában a Napoleonhoz címzett levéllel. Ez csak azért fontos, mert volt ideje útközben gondolkozni. Azonban a nagy Bonaparte ezt a levelet sosem kapta meg. A hadnagynak más tervei voltak. Elsőként a svéd nagykövetet kereste föl Párizsban, és neki adta elő a hosszú út során kifundált mondókáját.

 

– Az urak a Birodalmi Tanácsban úgy vélik, hogy egy magas rangú francia trónra lépésével megoldódna a haza problémája. Hosszútávon. Olyan emberre lenne szükség, akiben a császár maradéktalanul megbízik és a svéd érdekek mellett a francia politikát is támogatná. Svédország most stratégiai szerepet tölthetne be a nagyhatalmak között.

– Miért nem egyenesen a császárhoz fordulnak az urak?

– Még csak puhatolóznak, szeretnének konkrét elképzeléssel a császár elé állni. Én azt a feladatot kaptam, hogy feltérképezzem a szóba jöhető jelölteket, és az urak később eldöntik, kit találnak megfelelőnek.

– Az én értesüléseim szerint vannak további dán hercegek is tartalékban.

 

Hogy miért merülnek fel folyton dán hercegek és királyok a svéd történelemben? Az ok roppant egyszerű és az emberi természetben kell keresni. Finoman szólva ezek a családok meglehetősen belterjesek voltak, éppúgy, mint a mi Habsburgjaink. Ezért van annyi elmeroggyant király egyébként. Persze nem Károly barátomról beszélek. Folytassuk a történetet!

 

– Természetesen dánokkal most is tele a padlás, de az urak változást akarnak. Egy szövetség a nagy Napoleonnal sokat segíthetne a független Svédország jövőjét illetően. A dánoktól független Svédországról beszélek.

– Mégis. Mit várnak tőlem az urak?

– Ön rendelkezik kapcsolatokkal, ismeri a francia szokásokat, a francia elitet. Neveket várnak, jelölteket. Az az elképzelés, hogy egy magas rangú tábornok például megfelelő lenne. Akinek vannak harcászati tapasztalatai, aki vezethetné a sereget, mint király Finnország visszaszerzésében.

– Értem. Lássuk csak! Talán akadna valaki.

 

Jean Baptiste Bernadotte Franciaország kegyvesztett marsallja volt ekkor. Szerencsecsillaga a francia forradalom után, Napoleon színrelépésével ragyogott fel. Polgári családból származott, az apja jogász volt, és neki is ezt a pályát szánták. Azonban a vére inkább a harcmezőre szólította. Hadnagyként szolgált a francia seregben jó ideig, ám az oltári szerencse végül rámosolygott. Szó szerint oltári, ugyanis Napoleon egy régi, megunt barátnőjét vette feleségül. És a nők sok mindent el tudnak intézni, Jean Baptiste karrierje meg sem állt a tábornoki rangig. Persze Napoleon nem sokra tartotta az úriembert, 1810-ben már minden hatalmától megfosztva egy olasz kisváros, talán inkább falu hercegeként tengette napjait. Unatkozva üldögélt naphosszat számtalan pénzeszsákjainak egyikén, és eszébe sem jutott, hogy néhány év múlva ő lehet Svédország királya. Ekkor kopogtattak az ajtón, és belépett Carl Otto Mörner.

 

– Viccel velem az úr? Méghogy svéd trónörökös. Egyébként én eredetileg jogászember vagyok. Ez a terv jogi szempontból is kivitelezhetetlen.

– Talán mégse. Ha az öreg király örökbefogadná önt, akkor törvényes örökösévé válna, és ezzel a trónra is jogot formálhatna.

– Örökbefogadni egy 47 éves férfit? Ki hallott még ilyet? Persze van itt más gond is. Mit szólnának tisztelt honfitársai, ha egy idegen csak úgy beállítana az országukba, hogy megjöttem, hol az a trón? Mégha Napoleon támogatásával is. Ebben egyébként nem kételkedem, őszinte barátság fűz a császárhoz.

 

Bernadotte kezdi belelovalni magát a tervbe, hiúságát erősen legyezgeti a váratlanul felmerült lehetőség. Taktikát vált és már ő ecseteli Mörnernek, hogy milyen nagyszerű választás lenne az ő királlyá választása. Megromlott kapcsolatát a császárral elhallgatja, úgy gondolja, hogy Napoleonnak nem kell mindenről tudnia. Mikor majd a hír eljut hozzá, már úgyis késő lesz. Azonban sem Bernadotte, sem Mörner nem tud egy dologról. A svédek biztonsági okokból két követet küldtek a császárhoz, és a másik levelet Napoleon már meg is válaszolta. Nem volt kifogása az új dán trónörökös ellen. Mindegy volt neki. Mikor Napoleon később értesül arról, hogy a svédek Bernadotte-tal is tárgyalnak, egész egyszerűen nem tulajdonít jelentőséget az ügynek. Nem hiszi el, hogy a svédek ilyen korlátoltak lennének.

Mörner dolgavégeztével hazaindul Svédországba. Egyenesen az Örebro-ban ülésező Birodalmi Tanács elé járul, és jelentést tesz. Napoleon kifejezetten helyesli a tervet, hogy a svédek Bernadotte-ot válasszák királlyá. Természetesen az orosz szövetség miatt ezt hivatalosan nem fejezheti ki, de meg fogja találni a módját, hogy háláját kimutassa. Mörner felszegett fejjel áll a tanácstagok előtt, és várja a reakciókat. Már számolgatja az új, fényes csillagokat a váll-lapján és a csengő aranyakat az erszényében. Ekkor a jegyző meglobogtatja Napoleon válaszlevelét. Mörner arcáról lefagy a mosoly, parancsmegtagadásért és felségárulásért bebörtönzik. Úgy tűnik, hogy a tanács egységes lesz a dán herceg trónörökössé választása ügyében, azonban a szavazásra csak hónapok múlva kerülhet sor. Károly barátom ügye vesztésre áll. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy az egyhangú francia nyugdíjasélet jut osztályrészéül, amit csak Fifi ragaszkodása szépíthet meg kissé.

Mindeközben a svédországi eseményekről mit sem tudó Bernadotte belefog nagyszabású terve végrehajtásába. Párizsba utazik és az ottani svédeken keresztül levelekkel kezdi bombázni a svéd hatalmasságokat. Iratokat hamisíttat a császár támogatásáról, mesés összegeket ígér mind tisztségviselőknek, mind a svéd államnak. Vállalja például a teljes államadósság kifizetését. Hogy honnan van ennyi pénze? Nincs, hiteleket vesz föl. Persze azért nem szegény ember. Aki a francia forradalom után jókor, jó helyen volt, az nem lehet szegény. No meg a háborúsdi is jó üzlet egyeseknek. Megbízottat küld Svédországba, aki két kézzel szórja a pénzt megvesztegetésre, ármányra és cselszövésre. Bernadotte egyszerűen megveszi a svéd koronát.

Mikor hónapokkal később személyesen svéd földre lép, már minden elő van készítve, minden az ő nevétől hangos. Megjött Napoleon választottja. Az öreg királlyal aláíratnak egy dokumentumot, miszerint örökbefogadja a franciát és ezzel a trónöröklés kérdése eldőlt. Azonban a vénembert csak nem akarja magához szólítani a Megváltó. Bernadotte-nak még nyolc évet kell várni, hogy fejére tehesse a koronát. Igaz, hogy akkor a norvég perszonálunió miatt rögtön kettőt is. Hogy milyen király lett belőle, arról megoszlanak a vélemények. Mindenesetre tény, hogy huszonhat év alatt, amíg uralkodott, nem tanult meg svédül. Rossznyelvek szerint mással sem törődött, minthogy a korona megszerzésére szánt hihetetlen vagyont visszaszerezze. Ez sikerült is neki.

Bernadotte példájából úgy tűnik, hogy egy királynak sem feltétlenül szükséges, hogy kék vér csörgedezzen az ereiben. Ha valaki szívesen felcsapna, leírom, hogy mi lesz a dolga. Legalábbis, hogy mit csinál Svédország jelenlegi királya. Nem ördöngösség. El kell utazni a világ minden tájára és különböző eseményeken, rendezvényeken képviselni kell az országot. Lehetőleg szépeket mondani. Aztán kell golfozni, vadászgatni, kvaterkázni, iszogatni, eszegetni más király kollégákkal és jeles emberekkel. Beszédet kell mondani a tévében újévkor és a nemzeti ünnepen. Át kell adni a Nobel-díjakat. Mosolyogni a kamerákba. Ilyesmi, persze nem teljes a lista.

Talán az is érdekel valakit, hogy mennyi pénzt keres egy király. Megéri-e a dolog ezt a sok macerát? Nos, tizenhatodik Károly Gusztáv 2020-ban 146,4 millió koronát kap a svéd adófizetők pénzéből. Ez olyan 5 milliárd forint. Azonban ez nem fizetés, hanem apanázs, és nem egyedül a királyé, hanem a királyi családé. Az viszont tény, hogy a pénz elosztása kizárólag a király feladata. Károlynak három felnőtt gyereke van és egy rakás unokája. Tehát nyolc felnőtt, azaz négy külön család. Ráadásul az apanázs azt jelenti, hogy ebből az összegből kell fedezniük az utazásaikat, a reprezentációs költségeket és a mintegy kétszáz főnyi személyzetük bérét. Olyasmi, mintha a királykodás egy vállalkozás lenne, a költségeket leírhatják, de a megmaradt pénz után ugyanúgy adót fizetnek, mint bárki más. Semmi másért nem kell fizetniük, a számtalan kastély rezsijét, felújítási munkáit például a svéd állam fedezi. Természetesen van saját bevételük és saját vagyonuk is. A királynak több tucat stockholmi exkluzív lakás van a tulajdonában, amiket bérbe ad. De vannak műtárgyak, ékszerek, örökölt és vásárolt ingatlanok, értékpapírok, autók, ki tudja még mi. (Károly olyan három hete lepte meg magát születésnapja alkalmából egy vadonatúj, 627 lóerős sport BMW-vel. Persze nem az adófizetők pénzéből fizette az 1,7 millió koronát az autóért.) Egyszóval nem rossz üzlet királynak lenni.

Azonban hiába a rengeteg pénz, egy dolog mégis hiányzik Károly barátom életéből. Pedig ezt királyok esetében elengedhetetlennek találná a magamfajta laikus. Nincs koronája. Természetesen van svéd királyi korona, több is, de azokat nincs joga a királynak viselni. Még játszásiból sem. Nem is koronázták meg, csak ünnepélyes keretek között beiktatták. A koronákat jó pénzért mutogatják a turistáknak a kincstárban, és a svéd nép tulajdonát képezik. Egyébként ez érthető. Svédország igazi demokrácia, hogy venné az ki magát, ha valaki, még ha király is, koronával a fején pöffeszkedne mindenben egyenlő embertársai előtt. Ezért Károly király leginkább bézbólsatyában szeret mutatkozni alattvalói körében.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Azok a fura svédek (4.)”


  1. Jópofa, kedves írás, tetszett! Gratulálok!

    Hozzászóló: Dr. Tátrai Miklós | 2020. június 1., 20:29

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés