(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

12.

Amit prognosztizáltam, bevált: eddig soha nem tapasztalt járvány dúl már Hungáriában is. Hogy ebből minimum kijárási korlátozás lesz, az is borítékolható – hangolódtam le még jobban. Öröm az ürömben, hogy nemsokára rá megkaptam a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság értesítését is az özvegyi pótlékról.

– Éljen! – dobtam fel sapkámat a plafonig, és elhűlve tapasztaltam, hogy este a PC-n már nem gépelek összevissza, mint azelőtt.

Felemelem a kezem: alig remeg, és mintha a látásom is javult volna. Csoda? Egyértelműen nem, pszichológia. Hivatkoztam a Honvédkórházban erre többször is, amikor kerekperec kijelentettem, hogy jelenlegi zavart állapotomat én személy szerint ideiglenesnek tekintem, ami tüstént megszűnik, mihelyt a gondjaim is megszűnnek.

– Valóban? – mosolygott egy kontyos nővérke.

– Nem tetszik hinni? Pedig nekem ez a tapasztalatom: én, kérem, mindig csak addig voltam „zavarban”, amíg megvolt rá az okom, és ezt, hangsúlyozom, sohasem magam kreáltam.

– Érdekes tapasztalat. Nem tanult maga valamikor lélektant is, Pali bácsi?

– Eltalálta, tanultam, mert én, kérem, már gyerekkoromban Freudot és Jungot böngésztem, később a főiskolán, ahol maga Csőgör Erzsébet[1] volt a tanárom.

– Nem tanítványa?

Elpirultam. Jellemző: már megint hülyének néz valaki. Vagy csupán ironizál?

– Tetszett hallani róla, nővérke?

Most ő jött zavarba.

– Kiről? Erről a Csődörről? De Pali bácsi, most hova rohan?

Március 27. Miniszterelnökünk kihirdette a kijárási korlátozást. Ne te ne, ilyen remek jós lennék! Egyelőre még nem kötelező, de már mindenütt ajánlatos az arcmaszk viselése, és a lakosok mától fogva otthonukat is csupán munkaügyi okokból, élelmiszer, gyógyszer és egyéb létfontosságú áru beszerzése céljából hagyhatják el. Logikus, hogy ilyenformán a kórházak, szociális otthonok látogatása is tilos, sőt, még a hivatalok is átálltak az online ügyintézésre. Az ellenzék megítélése szerint meglehetősen későn, példának hozva fel Németországot, Ausztriát, akik még idejében észbe kaptak. Mit mondtam az előbb? Ilyen remek jós lennék? Visszavonom, mert én magamban bizony azt jövendöltem, hogy a közös bajban eltűnik a pártok közti viszálykodás, és mindenki követi a három testőr példáját: egy mindenkiért, mindenki egyért! A parlament ugyanúgy forrong, vitázik, mintha mi sem történt volna. Nem mintha eszmecserékre nem lenne szükség, erre mindig szükség van, de csak akkor lehet építő jellegű, ha az egész ország, nem az egyes pártok érdekében villogtatják a kardokat, gondolom én abszolút laikusként.

Látván a megszokott társadalmi rend részleges bénulását nem erőltettem tovább a Margaréta otthonba való bejutásomat és egyéb személyes ügyem tisztázását sem. Mit forszírozzam azt, ami nem megy? Pénzem van, illetve lesz, a rezsit rendesen fizetem. Igaz, hogy egy halott nevében, de ha ez mást nem zsenál, az én fejem sem fájhat emiatt. Remélhetőleg egészségileg is annyira feljavulok, hogy már a Margaréta Otthon sem fog érdekelni – csörgedezett bennem a reménység. Ja, első az erő, egészség. Olyan ez, mint sportolóknak a kondíció, ami nélkül egy futballista, ökölvívó, kézilabdás sem érhet el különösebb eredményt. Kamilnak egészségesen könnyű volt dicsekednie, hogy ő ezt az egész extrém helyzetet milyen jól bírja. De (lett) volna csak ő vagy bárki más az én helyemben: félig vak, félig süket, lábad dagad, hasa görcsöl, és az esze is félre-félre jár, biztosan neki sem (lett) volna kedve verselgetni, főzőcskézni.

Nézzük, mit kell leghamarabb kezelésbe vennem, ha már a háziorvosokhoz sem lehet ez idő tájt bejutni. Vitathatatlan, hogy a hipertóniám. Annyit elértem, hogy a háziorvosommal sikerült vérnyomáscsökkentő szerekkel kibővítenem a Honvédkórház gyógyrendjét. Csak éppen a vérnyomást nem mertem ezután sem megmérni. Márpedig mérés nélkül elképzelhetetlen bármiféle kezelés. Na, majd holnap, holnapután! – odáztam el a mérést rendszeresen, aztán ezzel is felhagytam, amikor egyszer Fifi etetése közben megcsúsztam, és fejjel zuhantam a házfalnak. Hogy nem szökkent ki belőlem a lélek, az csakis Istennek köszönhető, mert ekkora ütéstől tán még egy elefánt is elszédült volna. Én még csak el sem szédültem. Hihetetlen? Pont én, aki gyakran úgy tántorgok, mint aki most jön a sörkertből? Megtapogatom a fejem, csupa vér. De csak enyhe sérülést éreztem. Köszönöm, Uram, ezt sosem felejtem el neked – hálálkodtam Istennek elcsukló hangon lefekvéskor. Végre akadt valaki, aki megérti, vénember létemre is mennyire imádom ezt a kurtafarknyi, nyomorult, mégis csodálatos életet. Mert hiszen ezért mentettél meg, mi másért? Hát van annál nagyobb gyönyörűség, mint kifeküdni a napra, főleg így tavasszal és beszívni a bókoló tulipánok illatát? Nemsokára nyílik a rózsa is, amit Judit is annyira szeretett. Mellettem Fifi heverész, néha odacammog hozzám (öreg már ő is, mint az országútja), és megnyalja a kezemet. Hát nem érdemes élni ezért, hölgyeim és uraim? Akár luxus, hatalom és hírnév nélkül is, amiért majd megvesz az emberek többsége. Nekem elég egy kedves helló, Pali bácsi, hogy tetszik lenni is. Tudta ám Isten, miért verte ki kezemből a disz­nóölő kést, hacsak… A fenébe, már megint ez a hacsak! Hogy én e nélkül sose tudjak befejezni egy mondatot. Szóval az sem kizárt, miszerint arra akar figyelmeztetni a Fennvaló, vigyázzak, mert még van egy elvégzendő feladatom. Milyen feladatom, áruld el, és én készséggel engedelmeskedem az én mindenható Uramnak – kérdeztem hangosan, ami sosem volt szokásom, de hát a magányos emberek idővel erre is rászoknak. Vártam egy percet, hátha érkezik valamiféle válasz az imámra, de nem nyílt meg a mennyezet, és az Úr hangja sem dördült meg a sötétben. No, persze,

Easy Shaper

hogy is képzelhetünk el ilyesmit egy digitalizációs forradalom küszöbén, ahol már Jézus Krisztus is csak egy szupersztár. Nyugtalanul aludtam. Éltem a gyanúval, hogy azért mégsem fogom ezt a zuhanást következmények nélkül megúszni. Csak a Honvédkórház ne nyeljen ismét magába, mert akár ez is megeshet, és Péter apostol mellett ezentúl ott sétálgat Szent Pál apostol is. Semmi változás, maradtam Pál apostol nélkül. Akkor megint eszembe jutott a vérnyomás. Egy életem, egy halálom, most már azért is feltekerem azt a mandzsettát! 125/80 Hgmm. Újabb győzelem, visszatértek a régi szép idők! És a cukrom, mert az is van? 5,8 mmol. Hát kell ennél egyértelműbb felelet! – vetettem tekintetem hálásan az ég felé, és attól fogva minden reggel 5–10 percet tornáztam, majd kiballagtam Dudás doktornő szlogenjét követve az udvarra fél órácskát sétálni. Délben, este szintén, plusz elővettem a nyugdíjba küldött Easy Shaper erőgépet, hogy azért az izmokat se hanyagoljam el, a kiskésit – néztem végig magamon.

Szó se róla szépen lefogytam, izom nulla, bőröm csupa ránc. Megmérem a súlyom: 74 kg. Ehhez szólj hozzá, Mucikám! – szólaltam meg ismét fennhangon. Nem mintha ő is, láthatatlanul bár, de még mindig ott lebzselne a lakásban, merthogy de strigis vero quae non sunt: szellemek pedig nincsenek, vallotta már Könyves Kálmán is. Vagy boszorkányok? Mellékes, a lé­nyeg az, hogy minden ellenkező hit szerint mégiscsak megcsappantam.

(Folytatása következik)

[1] Romániai szakíró (Kolozsvár, 1911. november 4. – 1996. március 19.)

Megosztás

Tweet