Empátia
Egy ködös késő őszi reggel egyszerre csak felismertem, hogy a pusztulás felé sodródom, hogy lassan felemészti testemet az önként vállalt nélkülözés, a mind gyakoribb, hosszabb és szigorúbb böjt, a mind kíméletlenebb önsanyargatás, amivel enyhíteni tudtam – ám egyre kevésbé – az együttérzésből és szánalomból fakadó fájdalmamat, s ugyanakkor a saját jó, vagyis kiváltságos sorsom okán érzett bűntudatomat. Eleinte persze erénynek tekintettem rendkívüli érzékenységemet; a képességemet, hogy beleéljem magamat mások helyzetébe és átéljem a szenvedésüket, és igyekeztem kiteljesíteni, tökéletesíteni, mígnem azon a reggelen rájöttem, hogy egy veszedelmes csapdát építettem magamnak, és abban vergődöm. Odáig jutottam, hogy már szinte állandóan fojtogatott a sírás egyfajta egyetemes részvét állapotában, s időnként keserves zokogásban törtem ki, megnevezhető ok nélkül. Kínszenvedésre és vértanúhalálra vágytam.
Még idejében kaptam és fogtam fel az életösztön sugallatát. Nem hagytam többé zsarolni a lelkemet mások bajai, szenvedései és nyomorúsága által. Úgyse tudtam segíteni senkin.
Először három koldussal végeztem, aztán két hadirokkanttal – a szó szoros értelmében emberroncsok voltak –, majd egy feltűnően szép, alig nagykorú, megtört tekintetű utcalánnyal, végül pedig az egyik szomszédasszonyommal, akinek a sikoltozása és jajgatása gyakran visszhangzott a lépcsőházban, ahogy részeges férje bántalmazta. Valahol hibázhattam; alig pár napra rá tartóztattak le az utcán, sötétedéskor. Nálam volt a hangtompítós pisztolyom; hosszú volt a listám.
Tettem indítékaként csak annyit mondtam, hogy a jó szándék vezérelt, és megszabadítottam áldozataimat a szenvedéstől. A lényeget, hogy valójában önvédelemből cselekedtem, úgyse értette volna senki. Nem tanúsítottam megbánást, és nem éltem az utolsó szó jogával. Életfogytiglani kényszermunkára ítéltek.
Időbe telt, mire hozzászoktam a kemény munkához a kőbányában. Jó hatással van rám, akárcsak a mostoha körülmények. Szűkszavú, mogorva emberek között élek, nem gyötör a szánalom senki iránt. Szabad a lelkem.
Nemrég egy új rab került közénk. Keresi a társaságomat. Azt mondja, ártatlanul ítélték el. Hiszek neki, jó ember, más, mint a többiek. Csak ne mesélne annyit szörnyű gyerekkoráról. Egyre inkább úgy érzem, hogy zsarol a történeteivel, sajnáltatja magát, ki akarja kényszeríteni az együttérzésemet.
Időnként előfordul egy-egy halálos baleset a kőbányában, és némelyik mögött nem lehet kizárni a szándékosságot. Tény azonban, hogy sose vizsgálódnak e tekintetben.
Színvallás
Értetlenül néztek körbe a barátságos homályban, a kellemes melegben, amint magukhoz térve felültek a padlón, sorra egymás után. Szótlanul meredtek maguk elé, ahogy megpróbálták felidézni a történteket, de csak elmosódott emlékeik voltak az átélt veszedelemről és a megmenekülésükről. Mintha valószínűtlenül régen történt volna minden. Aztán szinte egyszerre rémlett fel emlékezetükben egy hosszú köpenyes, csuklyás ember alakja, ahogy segíti fel őket egy furcsa, hajószerű járműre az éjszaka sötétjében, a tomboló vihar, vagy talán ellenséges össztűz, de az is lehet, hogy valami szörnyű természeti katasztrófa után. Ahogy jobban körülnéztek, ott látták jó pár lépésre előttük a tágas kabin elején. Furcsamód nem vetette le a köpenyét, de még a csuklyát se hajtotta le a fejéről. Háttal állt őnekik, mozdulatlanul markolva a hatalmas kormánykereket. Tükörsima lehetett a víz; a hajó annyira egyenletesen haladt, hogy egy-egy pillanatra azt hitték, lehorgonyozva áll. A kabin üvegboltozatán át néhány sápadt csillagot láttak a szürkén derengő égen.
– Tanulságos volna – törte meg egyikük a csendet –, ha mindenki elmondaná, minek köszönheti, hogy életben maradt. – Mert én a hitemnek – folytatta. – Mindig híven, odaadással szolgáltam Istent, őbenne volt minden bizodalmam és reményem. Tudtam, hogy most is megsegít.
– Én a vakszerencsének. Sose hittem semmiféle istenben, csak a vakszerencsében – mondta némi gőggel a mellette ülő
– Én a szeretetnek, amit az enyéim iránt érzek, és amit ők éreznek irántam – mondta egy harmadik. – Az adott erőt nekem.
– Én a gyűlöletnek – mondta megint egy másik –, amit az iránt érzek, aki elárult engem, elszerette a feleségemet, és kiforgatott a vagyonomból. A bosszúvágy tartott életben.
– Én a szívemben lángoló szenvedélynek – mondta az ötödik. – Nem halhatok meg, amíg enyém nem lesz végzetem asszonya.
– Én a magányosságomnak – mondta a hatodik –, a sok keserűségnek és szenvedésnek, amiben részem volt kitaszítottságomban. Elégtételt kell kapnom mindenért.
– Nekem a küldetésem adott erőt – mondta a hetedik. – Hogy szolgáljam embertársaimat, jót cselekedjek, gyámolítsam az elesetteket és istápoljam a betegeket.
– Rajtam a gonoszságom segített. Három ember élete árán sikerült megmenekülnöm – mondta az utolsó. – Nincs az az aljasság, amire ne lennék képes – tette hozzá, és bántóan felkacagott.
– Kérdezzük meg a kormányost is – javasolta ekkor az, aki először szólt.
– Hé, kormányos! Te hogyhogy életben maradtál? – kiáltotta oda neki máris a gonosz ember, kihívó nyerseséggel.
Az hátrafordult egy pillanatra.
– Én nem halhatok meg – válaszolta aztán egykedvűen, és szavai egyszerre visszhangzottak a múlt és a jövő végtelenjéből. – Én vagyok maga a Halál.
Az utolsó csillag is kihunyt az égen, ám nem világosodott.
– Hamarosan megérkezünk – szólt a kormányos, anélkül, hogy hátrafordult volna.
Kudarc
Egyszerre csak ott termett előttem, azzal a hivalkodóan kedélyes mosolyával az arcán.
– Rég volt, hogy beszéltünk egymással – mondta. Mintha hiányolta volna a társaságomat.
– Csak te beszéltél – válaszoltam, egy kicsit késlekedve, ahogy felocsúdtam meglepetésemből. – Nem hagytál szóhoz jutni engem, akkor se. Pedig azt hittem, addigra megváltoztál.
Elnevette magát. Gúnyosan, mint valami ostobaság hallatán.
– Semmit se változtam – mondta nyomatékkal, s szinte kérkedve. – Addigra se, és mostanra se. Meg kellene változnom? Ugyan miért? És milyennek kellene lennem? Szerénynek, érzékenynek, megértőnek, engedékenynek, együttérzőnek, őszintének, türelmesnek, nagylelkűnek, odaadónak, alázatosnak, önfeláldozónak? Egyszóval jónak? Vagyis örök vesztesnek? A mindennapok névtelen mártírjának, mint te? Hahaha! Gőgösnek kell lenni, ridegnek, kérlelhetetlennek, részvétlennek, hazugnak, képmutatónak, számítónak, ravasznak, önzőnek, törtetőnek és irgalmatlannak. Egyszóval gonosznak. Mert az emberi lét kifinomult eszközökkel vívott, folytonos élethalálharc. Persze csak az erősek számára, mert a gyengék számára szolgaság. Ennek megfelelően az erősek csak érdekből vagy bosszúból cselekszenek, és a farkastörvények szerint. Azok pedig nem ismernek se erkölcsi megfontolásokat, se enyhítő körülményeket. Kiábrándítóan hangzik, bizonyára. De a felsőbbrendű ember, a nyerő és örök túlélő filozófiája ez. Akik szolgaságra születtek, mint te is, azok sose érthetik meg.
Hirtelen elhallgatott, majd jobb kezét figyelmeztetően felemelte, mintha jelezné, hogy a virradat közeledtét sejti.
– Semmit se változtál, valóban – jegyeztem meg beletörődve.
Ekkor kakasszó hallatszott, mire szálegyenes, délceg alakja kezdett elmosódni, távolodni és szertefoszlani.
– Hiába öltelek hát meg? – kiáltottam utána, de már aligha hallotta.
Igen, én végeztem vele. Én lőttem hátba egy néptelen, sötét mellékutcában, egy esős őszi estén. Az egész tárat beleeresztettem.
Hozzászólások