Azt mondják két nagy tragédia van az életben, ha megkapjuk, amit akarunk és ha nem.
Folyton szeretnénk valamit. Megbecsülést, egészséget, szeretetet, a jó után jobbat. Még a csendben is akarunk, a meditációnk alatt megállítani a gondolatainkat, kívánjuk a megvilágosodást, a Nirvána megfogalmazhatatlan és felfoghatatlan állapotát.
A Vágyak Birodalmának ez a kényszere. Hisszük, hogy már magasabb rendű a cél, de a vágy nélküli állapot elérése is csak egy vágy.
Az emberi lét korlátolt, ahogy nem tudunk vízen járni, sem repülni, úgy az emberhez tartozó vágyat sem tudjuk kiiktatni. Minden vágy célja az örömszerzés, van, aki abban leli a boldogságát, hogy az érzéki örömöket kergeti, és vannak, akik a Teremtő felé fordulnak, a lényeg viszont ugyanaz. A boldogság keresése.
Tényleg igaz lenne, hogy nem számít a környezetünk véleménye? Valóban nem érdekel minket, hogy ítélnek meg? Nekünk már tényleg nincs szükségünk semmire? Akkor miért is nem élünk egy barlangban a tűz mellett?
Nehezen tudom elhinni, hogy elvárások és ragaszkodások nélkül lehet élni. Ez a kor tele van hamis bölcsességekkel, melyeket nem, vagy csak nagyon nehezen lehet teljesíteni, mégis hajtjuk őket és erőlködünk. A csatánkban áldozunk és áldozatokat szedünk. Fogadalmakat teszünk, a már terheseket elfelejtjük és az újakkal ámítva magunkat hisszük, hogy fejlődünk.
Amint meghaladjuk az emberi létet, már nem leszünk emberek, addig viszont megpróbálhatnánk követni a lelkünkbe égetett egyszerű etikai kódexet, itt az anyagi világban, amely bár nem könnyű, de nem is irreális. Ha már nem áruljuk el az emberi lét szentségét, tettünk magunkért. Nem kell szigorúbbnak lennünk önmagunkhoz, mint amilyen Isten lenne hozzánk, néha a helyi krimóban a pultot támasztókban több az emberség, mint az agyonkontrollált elméjű felfelé törekvőkben.
A kevesebb mégiscsak több!
Hozzászólások