„Te nem köszönsz nekem,
Én nem köszönök vissza,
mi nem kívánunk neki jó napot.”
(Ladányi Mihály: Szaturnusz éve)
– Köszöntél, kisfiam?
– Köszönöm – mondja erre a beszélni tanuló emberpalánta.
A zavar később enyhül, de nem szűnik meg. Anyai biztatásra kamaszkorunkból is emlékezhetünk. Köszönésük holmi dünnyögésbe fulladt, mormogásba burkolózott – ki tudhatta köszöntünk-e és hogyan? Magunk sem voltunk biztosak benne. Pedig a világ legtermészetesebb, legegyszerűbb formasága: jó napot kívánok – hozzá egy kis mosoly, esetleg egy barátságos kézmozdulat. Szinte semmiség. Vagy mégsem?
Pedagógusként olykor elgondolkodtam tanulóink „neveletlenségén”. Amikor reggelente az iskolába értem, legtöbben hangosan visszaköszöntek. Talán ők ismerték a népi bölcsességet: „Szép köszönésnek szép a felelete”…
Mire számíthatnék ma, évek múltán, végighaladván egykori iskolám gyereksűrűs folyosóján? Az utcai találkozások nem sok jóval kecsegtetnek. Az ismerős tanítványok közül is némelyik elhúz mellettem, azt sem mondja, fapapucs. Úgy tanulták tőlünk, hogy köszönésünkkel tiszteletünket, derűs tekintetünkkel örömünket fejezzük ki a találkozás okán. Csoda, ha akad, ki nem köszön? Nem tisztel, nem örül. Teheti parancsszóra? És mégis! Elvárjuk a köszönést. Sértő, ha ismerősünk elfordul, ha átmegy a túloldalra, ha észre sem vesz. Tiszteletlen! S ettől mérhetetlenül megbántódunk. Akár egy életre is.
Hórihorgas osztálytársammal – pár évvel az érettségi után – váratlanul találkoztam a város forgatagában. Már tíz méterről mosolygott, széles kézmozdulatokkal integetett felém a magasból. Egy kicsit vártam a viszonzással – a tömeg takarásában bizonytalan lett volna, kinek köszönök -, s e néhány másodperc alatt egy kapcsolat megszakadt. Barátom távolba néző, fagyos tekintettel haladt el mellettem. Már nem köszönhettem neki. S fájdalom, többé nem találkoztunk.
Kicsi korunk óta köszönési stresszben élünk. A „hogyan köszönjünk” után jön a „kinek köszönjünk”. Mindenkinek köszönnünk kell, akivel valaha is szót váltottunk, akinek és akit bemutattak, akivel valahogy ismeretségbe kerültünk. Lehet ezt teljesíteni? Gyengécske arcmemóriával kizárt dolog.
Nyaranta távoli városok ismeretlen utcáin bolyongva felhőtlen boldogságot, valami féktelen szabadságot éreztem. Nincs teremtett ismerős lélek! Szerettem azt a sok vadidegent. Kedvem lett volna köszönni nekik.
Pályám során többször kerültem nagyobb közösségbe, esetenként néhány száz ember környezetébe. Bemutatásom után hány óvatosságból leadott köszönésemmel találtam el gyanútlan férfiakat és gyanakvó hölgyeket! Néha új ismerőseimet is. Szorongtam a köszönéstől. Ami a világ legegyszerűbb dolga…
Megnyugtató, hogy szép lassan öregszem. A fiatalabbja köszön, ha akar, én szívélyesen fogadom. Azt a néhány idősebb férfit meg csak megismerem valamiről. A nőkkel bajosabb, az udvariatlansághoz – sajnos? – még nem vagyok elég öreg. De már szeretem, ha rámköszönnek, legalább visszaköszönhetek. Mert a köszönés – be kell látnom – nagyon fontos az életünkben. Barátokká, ellenségekké tehet bennünket.
Nemhiába cseng a fülemben még ma is a kérdés:
– Köszöntél, kisfiam?
– Köszöntem, mama, nagyon sokszor köszöntem. Időnként azonban akarva, nem akarva elmulasztottam. Ne haragudj.
Szóljon hozzá!