Halomba szórt könyvek,
hevernek a padlón
szétszórt versikék,
és megpillantom, amint
Paul Verlaine titkon megérinti
Simon Weil fenekét.
Felborult a rend
szabad a vásár,
holt lelkek hevernek
egymás hegyén, hátán.
Kivont kard a könyvjelző,
ez csak Petőfi lehet, szinte
érzem a lapokból áradó
ifjonti hevületet, amott a
borítón megfakult pohárnyom,
nem esküszöm, talán Tompa?
Hasít tudatomba a felismerés,
amint a halomra nézek, nem látom
hová tűnt Pilinszky Jancsi barátom.
Csak úgy becs szóra adtam kölcsön,
bár tudnám, hogy kinek, a lényeg,
hogy kötetem végleg elveszett.
Emitt Burns nyílik meg éppen,
a skót kocsmák dalnoka,
körülötte Mauchline-i kópék
vidám, harsány kórusa.
De itt van még Karinthy, Rejtő,
Ady, Eminescu, Heine és Rilke,
a fal mellett Chopin és
George Sand egymásnak dőlve.
Szemem a földre csusszan
néhány, a múltból itt maradt
dőre, pőre papír nőre, s eztán már
üdítő színfolt Jeanne d’Arc a díványon,
s halomba szórva a család összes
Aranya az ágyon, de hiába
az illusztris társaság, a pompa,
mostanra a szoba Dante pokla.
Az ablakban Camus, arcán közöny,
értetlen bámul a világba,
aztán jön az üres és
távozik a teli láda.
Csak szemem kíséri és
hordozó kezek átka.
(Elengedett kézzel – Hungarovox Kiadó, 2012)
Hozzászólások