Napjaim csöndes percein süt át
apám szeméből a tengerkék csepp,
testéről a hóba mártott lepel,
mit ráterít lombos fára a léleknek tele,
mint jól felhordott, plasztikus festmény,
mint „Menekülés a vihar elől”,
ahogy a bomlott lélek szalad,
és erős karja talán még ölelte
összeborulva hűlt szerelmű,
velem viselős anyám,
s a meleg burokban
már akkor megsuhintott
a kikerülhetetlen magány.
Titkos szelence a szív.
Néha ott dúdol csak egyetlen,
elfoszló dallam, és elringat,
mint az örökkévalóság.
Hozzászólások