Hol laknak Laciék?
Öcsém 1967-ben kezdte a könyvtár-népművelő szakot a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán. Mikor a kezdés után első alkalommal jött Zircre, egy közös ismerőstől érdeklődött.
– Hol laknak Laciék?
– A Patkóban – volt a rövid, ám kissé meghökkentő válasz.
Amiből annyi igaz volt, tényleg a Patkó étterem volt a törzshelyünk. Oda szólt az ebédjegyünk. (Abból annyit vehettünk, amennyit akartunk. Darabját 8 forintért vettük, fizetéskor 10 forintot ért.)
Munka után is igyekeztünk a Patkóba, mert a törzsasztalunknál dolgoztunk. Gábor fordított, én meg a diplomamunkámat írtam. Egy hatalmas, elsárgult paksaméta volt mellettem, a Fővárosi Közlöny négy vaskos évfolyama, 1945–1948. Néhány napig ki se mertem nyitni, annyira fáztam tőle, utána csakhamar életem egyik legizgalmasabb olvasmánya lett.
Amikor eljött a vacsoraidő, vagy megjelentek népes társaságunk tagjai, Gábor is, én is egy laza mozdulattal betoltuk az egész cuccot az ablakmélyedésbe. Csak másnap délután vettük elő onnan, folytatva az előző napi munkát. A gépelést már a könyvtárban végeztem el.
Mint Marci Hevesen
Azt ugyan még senki nem részletezte, hogy hogyan is élt Marci Hevesen, de egy biztos, ha valaki jól élt, azt mindig Marcihoz hasonlították. Így a szólásmondás igazi mérce lett számomra is.
Mint módszertani könyvtáros, elláttam a járás összes községi könyvtárának felügyeletét. Minden hónapban kaptam egy művelődési autót, amivel a letéti állományt mozgattam a könyvtárak között. Sokszor mentem kiszállásra kerékpárral is. Gyönyörű helyeken jártam. Ha kocsival mentünk Bakonyszentlászló körzetében, hazafelé mindig megálltunk a cseszneki várral szembeni szerpentinen. Szalonnáztunk, majd szunyókáltunk egyet, aztán mentünk tovább.
Egy ilyen kiszállás után, ahogy visszamentem a könyvtárba, az asztalomon egy cédula várt: Ha még életben akarod látni nagyanyádat, siess haza.
Késő este volt, csak másnap tudtam hazamenni Cseténybe. Örömmel láttam, hogy a 84 éves nagyanyám ül az ágyban, és olvas.
– Mit olvasol, nagyanyám?
Egy szót se szólt, csak huncut mosollyal fordította felém a könyv borítóját.
Szilvási Lajos: Egyszer-volt szerelem. No, hála Istennek, talán még sincs akkora nagy baj.
Hozzászólások