Tornyok, tetők, tópartok • Hetedhéthatár

Nagyvilág

Tornyok, tetők, tópartok

Kalandos három nap Lengyelországban

Évek óta nem jártam Lengyelországban, Violával együtt pedig még sohasem. Pedig Lengyelország ritka élmény azok számára, akik a szép tájakat és a különös fordulatokat kedvelik. És a nyelv értése nélkül is szívhez szóló beszédet.

Május elsején hajnalban indult elegáns buszunk a Móricz Gimnázium elől, mint már máskor is. Súlyos felhők lógtak az égről, nem sok jót ígértek, persze, a fényképekhez kell valamelyes felhőzet is. Parassa-puszta, Ipolyság, Javorina, ezek a határok már csak elárvult irodahelyiségek, nem szigorú hivatalok, a határőr és a szimatoló eb már régen pályát változtatott.

Világjárásunk első állomása Orawka, ez a különös sorsú település, és páratlan értékű temploma (a neve egyébként körülbelül Árvácskát jelent). A falut még a XVI. században, a Thurzók telepítették (a környék kegyurai), a fatemplomba egyetlen vasszeget se ütöttek, zsindely fedi-védi a tornyot, a tetőt, a falakat, a tetőn ülő huszártornyot. A templomban ötvenhárom festett fatáblát találunk, és számtalan szobrot, faragást, oltárdíszt és pingált padsorokat. A templom falai negyven magyar szent és boldog arcképét, nevét és címét-rangját őrzik. Pontosabban olyan szentség hírébe került személyekről emlékeznek meg, akik az akkori és a korábbi korok Magyarországával valamilyen kapcsolatba kerültek. A magyar uralkodóház szentjei mellett a magyar történelem részévé vált Gellért és Kapisztrán János természetesen kapott helyet köztük. A lengyel királynévá lett Kinga és Hedvig (nekik Jadviga), a lengyel vértanú Szádok, az akkoriban inkább remeteként tisztelt Zoerard és Benedek (mindketten Nyitra mellett, a Zobor hegyen éltek). Az elűzött Salamon király, de Skóciai Dávid, aki Árpád-házi Margit jegyeseként szerepelt egy időben, vagy az a Jagelló Kázmér, aki Mátyással szemben ellenkirályként lépett fel – nos, ők és még sokan mások, mind ott örökíttettek meg az orawkai fatemplom tábláin. És persze Adalbert is közöttük van, aki Vajkot megkeresztelte, neki nagy tisztelete van a dél-lengyel templomokban, hasonlóképpen Nepomuki János, patakpartjaink árvíz-riasztó szentje, akit a magyar falvak népe legtöbb helyt csak Mukika néven emleget.

A képek megfestése 1656 és 1711 között történt, nem művészek, hanem becsületes lengyel, szász (és sok más) portré- és templomfestő készítette a képeket, némiképp korai barokk modorban. A képek kb. 1×1 méter méretűek, a falak nagy részét teljesen beborítják. Külön figyelmet érdemel egy ruháitól megfosztott Krisztus-faragás, aki fejét jobb tenyerébe hajtja, testét vér és sebek borítják.

Magyarok nem laktak Orawkában, Lengyel Árvában is alig, a lengyelek (vagy errefelé inkább gurálok) mellett szászok, idevetődött vlah birkapásztorok. Ők festették ötven éven át a magyar és magyarként tisztelt szenteket. Trianon országdarabolása idején, 1920-ban a Párizs környéki békék során (idegen rövidítéssel: spa) a nagykövetek konferenciája (bár Orawkában úgy mondják: a népszavazás) Lengyelországnak ítélte a mintegy 5 ezer négyzetkilométernyi területet, és a 25 ezer lakost (tizenkét árvai és tizenkét szepesi községet). Ellenség az elmúlt háromszáz évben bőségesen járt arrafelé is, a szentek táblaképeinek azonban szerencsére nem esett baja. A templomot 2000-ben az UNESCO a Világörökség részévé tette. Mi vajon miért nem tudunk róla semmit?

A főtisztelendő plébános atya ajtónyitás előtt lengyel nyelven figyelmeztet a lábtörlés fontosságára, aztán anyanyelvén végigmondja a tudnivalókat, amit mi, ötvenen fegyelmezetten végighallgatunk. Közben lengyel csoport érkezik, őket letérdepelteti, megimádkoztatja, a Miatyánkot azonban „lengyelül is értjük”. A karzatról nemcsak az öt osztású oltárképre látunk rá, hanem felnézhetünk a mennyezet remekbe festett mintáira is, szín- és formagazdag növényi és geometrikus ábrázolásaira, legalább 7×12 tábla (ne rójanak meg, ha kevesebbet mondok, mint ahányat megfestettek). A kórus előoldalán a lengyel (havasaljai) falusi élet képei láthatóak, mintha a festők a maguk háza táját is meg akarták volna örökíteni – két szent alak ábrázolása között. Az orgona alatt két pufók angyal dönti egymásnak a fejét, éneklő, nagy egyetértésben. A baloldali falon „mennyből az angyal…”: egyik fuvolázik, másik harsonázik, a harmadik dobot ver, a negyedik egy hegedűt nyű, ahogy az angyali feladat számukra előírja.

A templom egyébként afféle erődtemplom, magas fakerítéssel, valamint temetkezésre is szolgál, a korábbi plébánosok sírköve félkört képez a templom hátoldalán – súlyos, fekete gránitkövek.

Aztán megállunk a közeli Chocholówban, itt mintha élő skanzenben járnánk, pedig vidám nép lakja napról-napra. A házak legtöbbje olyan gömbölyű kőalapra épült, amelyet a folyók-patakok görgetnek, erre aztán gerendából ácsolják a házfalat, a gerendák közét pedig háncsfonattal látják el a hideg ellen. A tetőn itt is zsindely sorakozik, ez erdővidéken könnyen faragható és pótolható. A házak többnyire egy-kétemeletesek, faragott kapuval, kerítéssel. Akár a mézeskalácsházak a mesében…

Már Zakopane közelében vagyunk (egy csupa-kert város kertvárosában, Krzeptówkában), az 1990-es években itt építették meg II. János Pál pápa tiszteletére az emléktemplomot, amikor felépült az őt ért merényletből. Fából készült ez is, modern, de emlékeztet a hagyományos formákra, égbe szökő, a templom kapuján arany betűkkel a pápa jelmondata: „Totus tuus” (Mindenestől a tiéd!) A bejárat baloldalán, a szobron II. János Pál széttárt karral oszt áldást „urbi et orbi” (Rómának és a világnak – és tegyük hozzá: Zakopanénak!), miközben szemközt a Giewont hegycsúcs embert formázó, súlyos tömbje tekint le ránk.

A templom hátoldala a völgyre néz, a Gubalowka magaslatra, ebben a domboldalban egy kisebb prédikáló helyet alakítottak ki, ahol a pápa a völgy összegyűlt népéhez szólhatott. A szószék felirata itt: Sursum corda (Emeljétek fel szíveiteket!), a hatalmas, csúcsos főépítmény homlokzatán (sötét háttér előtt) az Ó- és az Újszövetség hét jelenetét faragták ki világos hársfából (a bűnbeesést, Mózest a kőtáblákkal, Ábrahám és Izsák történetét, az angyali üdvözletet, a szent család menekülését a pusztában, Krisztus kereszthalálát és a feltámadást). A domboldalt teraszosra alakították, a fenyők alatt rendben tartott, fehér utcácskák kígyóznak.

Azért csak elérjük zakopanei szállásunkat, amelyet – ki tudja, miért – Bel Ami névre neveztek. Modern, tiszta és kényelmes, igen szép kilátással, négy egész emelet, mi a harmadikat lakjuk, a fenyők magasan a fejünk fölé emelkednek. Vacsorára gombaleves, Viola berzenkedik tőle, a sült sonka rágcsálásra való – egérnek, a desszert rózsaszínű, a kompót ribizliből való – ne válogassunk.

Vacsora után belevetjük magunkat Közép-Európa legvidámabb belvárosi utcájába, ezen a – mondjuk – másfél kilométeren hemzsegés van és rikkantgatás. Vendéglők sora: elegáns és egyszerű, diszkrét és harsány, nézni való és belekóstolni való, ahol nem zavarnak el, ha csak a szemedet legelteted. Ja, és ahol bármilyen nyelvvel és nyelv nélkül is megértenek. Persze, főként fiatalok, kivéve az idősebbeket, de azok is úgy viselkednek időnként, mint a diáknép.

Mutatványosok, akik körül gyűlik a nép, és ahol mindig van, aki társul a mutatványhoz. Zenezsonglőr, előtte, a földön gyerekzongora, a zongoránál bábmajom zongorázik, a zsonglőr mozgatja a majmot, halkít-hangosít. A tálcába a gyerekek dobálják be a pénzt, a pénzt a majom megköszöni elhallgatással, aztán hangos zene rikkan, a gyerek odafut-elfut, a bátorságát próbálja. A nézők drukkolnak a gyerekeknek (3 és 6 éves között), drukkolnak a majomnak, a mutatványosnak, de leginkább a saját szórakozásuknak. Violát úgy kell elcipelni, legszívesebben ő is dobálna apró zlotyit és talán még a majommal is eltársalogna. A mutatványos minden ujjával tud valamit változtatni a műsoron – hát, sajátos életpálya!

Megyünk tovább, most erőművész következik! Aki két és fél percig képes függeszkedni egy nyújtórúdon, 150 zlotyit zsebelhet be. Ott lógnak az erősek, az ügyesek, a szívósak, az ágrólszakadtak. A nézők meg tanácsot adnak: okosat, bölcset – a „lógóknak”. Azok meg hullanak alá sorban… Úgy látszik, két és fél perc nagyon hosszú idő.

Váratlan találkozás, kutyák jönnek szembe, kétméteres Disney-kutyák, feje, füle-farka óriási, a szeme különösen. Mórikálják magukat, lehet velük ingerkedni, bizalmaskodni. Violát az egyik eb átkarolja, Viola elviseli, aztán engem kerülget (az eb), még nagy kutyafejét is dörgöli. Int, hogy fényképezni tessék, eddig eszünkbe se jutott, de most megtesszük. Aztán tartja kutyamarkát, lerántja kesztyűjét és közli: tíz zlotyi a kutyás fotó. Kis híján kustit mondok neki, én fényképeztem, ő érezze magát megtisztelve, a kutya lelkét! És a kesztyűből finom női kéz búvik elő, ettől még zavarba is jövök, amit nehezen bocsátok meg.

Roppantul elegáns vendéglőre bukkanunk, nagy benne a hangulat, már majdnem helyet foglalunk, amikor az árlap tapintatosan megsúgja, hogy itt tíz zlotyi a sörnek korsaja. Öntudatosan távozunk erről a rablótanyáról.

Az utca két oldalán itt is ácsolt fa „karcsmák”, régiek-újak egyformán, hangulatos berendezés, faragott padok, pincérek viseletben, az utca felé kerthelyiség, nekünk ez most hideg volna. Végre egy furcsa madarat látunk meg, mineműsége nem derül ki, alatta felirat: a Miloslaw sör itt öt zlotyi. Odabenn diáknép, jó hallgatni, mintha értenénk őket – nem a szavakat, de a hangulatot. Ketten három egész korsó Miloslawot eltüntetünk, lengyelül rendelek, lengyelül kérem a számlát, a mosolygós pincérnő átérzi örömünket. Aztán tíz perc alatt otthon vagyunk Bel Aminál, Zakopanéban szerencsére nem lehet eltévedni.

A reggelit is saját ízlés szerint állították össze, sok sajttal, dzsemmel, rengeteg müzlivel, ez utóbbit nem kellene erőltetni. Induláskor derül ki, hogy példátlan programváltozás szenvedő alanyai lettünk: a mai reggelre megígért sajtműhelyi látogatást el kell halasztani, mert – így szól az indok – a havas idő miatt a juhok nem legeltek, nincs tej, ha nincs tej, nincs sajt és akkor a műhely üresen áll. Az meg nem érdekes látvány. Azért én nehezen hihetem, hogy az a juh havas időben éhezik, de Viola felvidul e balfordulaton, mert a készülő sajt illatát (bűzét!) nem állhatja, a sajtból pedig kiábrándulna. Ezt most így elkerüljük.

Sajtműhely helyett még egy fatemplom lesz ma reggel. A debnói, amiben ugyan nem sorakoznak magyar szentek, de különösen szép és gazdag. Szent Mihály arkangyal tiszteletére állították, a templomkertben (mármint az erődpalánkon belül) szuggesztív angyalfigura, kivont karddal „a sátánt… Isten erejével visszataszítja a kárhozat helyére”. A templom mennyezetét hetvenhét gerendából faragták, alig hihető, hogy ez a szín- és minta-kavalkád festékkel fára készült. A környékbeli fatemplomok szokása szerint itt is virág- és geometriai minták alakítják az ornamentikát, a templom teljes mennyezete, a szentély mindkét oldala fedve van ezzel a díszítéssel. A baloldali falon Szent Miklós alakja, teljes püspöki ornátusban, kezében a jelképes három aranygolyó. Mellette faragott, gótikus fali doboz, talán szentségtartó lehet(ett) a funkciója.

Debnótól már csak egy iramodás a Dunajec folyó és Nedec vára. A folyót több kilométer hosszúságban felduzzasztották, víztározót hoztak létre benne, a völgy alja egybefüggő víztükör, most hideg és szürke, félelmetes és hallgatag. A domboldal zöld fölötte, az egykori falvak partra tessékelt házai mintha megtalálták volna a helyüket. (A folyó neve egyébként kis-Dunát, kis folyót jelent.)

A várnak az elmúlt századokban több gazdája volt (magyarok is, lengyelek is), több vendége volt (királyok, papok, igricek és gonosztevők). 1945-ig magyar család birtokában volt, de még Cortez perui aranykincsével is kapcsolatba hozták – azért csak jobb helyen van az a kincs Nedecben elrejtve, mint újkori konkvisztádorok kezében! A felső vár inkább romos, az alsót-középsőt lakhatták. Itt szép (bizonyosan inkább korhű, mintsem eredeti) berendezés, lakó-, háló- és dolgozószoba, fegyvertár, fogadóterem és kápolna, de még kínzókamra is (pellengérrel, kerékkel és hóhérbárddal – leli a hideg az embert!).

Fölséges kilátás a tóra, a szemközti Czorsztyn várára, amely alig több mutatós romhalmaznál. A vár díszletei közt és a festői háttérrel mindenki fényképezkedni kíván, Viola a várfalon heverészik. A várból leballagtunkban megtaláljuk Turbinkát, ami egy kellemes kávézó – eszement névvel. Elfogyasztjuk első lengyelföldi vodkánkat, természetesen főként a hideg miatt tesszük.

Aztán a hajóállomás… A Dunajecen, máshol, van tutajozás is, itt kedves, fedeles gőzös pöfékel körbe a tavon, ami ugyan víztározó, de a tó név barátságosabb. Egy órányi álomjárás, dombok és várak alatt, szigetek-félszigetek között, a zöld partokon elrejtett faházak hallgatnak. Az utazó mindent akar látni, ami a tavon él és mozog, vagy éppen már nem él, csak mutatja még magát, ezért futkároz jobb- és baloldal között, fényképez és vár jobb látószögre, de jobban teszi, ha ül és néz, és megjegyzi, amit lát, és elviszi magával. Az égen egyébként felhő és köd, és újabb felhő, a felhők vonulnak, leereszkednek és biztatnak szétoszlással, aztán mégis maradnak. Viola nem mozdul a parancsnoki híd lépcsőjéről, a párja le-föl rohangál, és már a huszadik Czorsztynt és a harmincadik Nedecet kapja lencsevégre. Aztán csak elindulunk vissza, Zakopanéba.

Bűvöltük és fényképeztük a világot, de a köd csak lejjebb ereszkedett, középkorvégi festményeken látni ilyen komor ítéletidőt. Mi pedig vágtattunk a Kasprowy-wierch felé (ami Gáspár pásztor hegyét jelenti, neki volt arrafelé a legelője, hát sok füvet azok a juhok se legelhettek!). Már a himbálózó kabinból se volt vonzó a perspektíva, pedig ott még a lentről vitt, zárt világban voltunk. Az útitársak egyik része visszafordult, mások a melegedőben maradtak, és az orrukat se dugták ki a 2000 méter magason lévő, májusi hófúvásba. Viola – szelíd erőszakkal – kivonszolható volt. A hóförgetegben úgy tíz-tizenöt méter volt a látótávolság. A sífelvonó fordítója, mint kihalt őslény ácsorgott a homályban – úgy háromlépésnyire tőlünk. A hőmérő 1 és 2 fok között ingadozott. Átfagyott arccal baktattunk vissza, azért ennél többre számítottunk. Bánatunkat egyetlen közös vodkába fojtottuk, amely ezúttal meleg volt (!), no, ilyet még nem ittunk. Az utolsó lanovkáig még egy félóra van, de a személyzet már nagy csörömpöléssel pakol, pokolba kíván mindenkit. De hiszen pokol is ez, jeges pokol. Sorban állás, beszállás… Úgy egy perccel az elindulás után a feltámadó szél nyakon csípi a ködöt és elsodorja, darabokra szaggatja, a völgybe taszítja. Süt a koraesti nap, élesek a kontúrok, a fenyők zöldek, a sziklák feketék-szürkék, a hó szikrázik. Mi pedig nem tudjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Ma délután tél volt a Kasprowyn, estére pedig tavasz lett. Mire leérünk, Zakopane fölött villog a hibátlan telihold.

Vacsorára ma pulykasült, ez már nem egérnek való, a többi igen, a vacsorához Viola sört kíván, sört iszunk. Aztán újra Krópowka utca, újra zongorás majom, újra Miloslaw, a pincérnő ránk ismer, már hozza a két „pivkót”, a söröcskéket. Jó, ha az embert valahol hazainak érzik.

Reggel ragyog a napfény, a folyosó végén – ezt most vesszük észre – zavartalan kilátás a Giewont csúcsra, ami valójában két csúcs, egy fekvő férfialak feje és teste, meghökkentő hitelességgel. Most alszik, mondják, de ha veszedelem fenyegeti Lengyelországot, felkel és segít a bajban. Mint Csaba királyfi égi lovasai. Giewontot egyesek barátnak, mások hercegnek mondják.

Mára már csak egy a program, de az nem akármilyen: a Morskie Oko, a Tengerszem. Ide az erdőkön keresztül vezet az út, a Lengyel-Tátra északi oldalában. Ahol nem sötétlő fenyőerdőben kanyargunk, ott lelátni a völgyek apró falvaira, elszórt házaira. Errefelé is sok fa pusztult, korábban is (öt-hat éve volt egy hatalmas tátrai vihar), meg bizonyosan az idén is. Hogy az eső ne hordja le a talajt, a tövestől kidőlt vagy derékba tört fenyőket nagyrészt a helyükön hagyják. Riasztó látvány, talán tíz év múlva szebb lesz, vagy száz, Giewontnak van ideje…

Lisa Polananál már majdnem átmegyünk a határon, aztán marad az út a lengyel oldalon. Bontakoznak a hegyek, ragyog a nap, szikrázik a hó. Most lovas kocsira szállunk, vászontetős szekér, tíz-tizenkét személyes. A gurál népviseletben hajt, a lovak díszes szerszámban, hatalmas állatok (a lovak). Rossz oldalra kerülünk, itt csak végtelen fenyves erdő, szikla és patak mutatkozik. És vodopád, azaz vízesés csörgedezik. A hegyek és a napfény a kocsi másik oldalán van. Leszállva megköszönöm a gurálnak a hajtást, és megsimogatom a ló verejtékes oldalát. Innen még két kilométer a tó, itt már csak gyalogjárás van.

A Morskie Oko egyetlen pillanat alatt bukkan elénk. Kerek és vakítóan fehér, ez bizony befagyott. És út vezet havon át, jégen át, rajta sétálók, sízők. Alig hiszek a szememnek, május első hete van. Azért bennünk a félsz, de persze nekiindulunk, talán folyamatos „hóhányással” erősítették meg az ösvényt a tavon keresztül. Csúcsok és tarajak körülöttünk, a felhő és a hó szinte egybeér odafönn. A láb alatt vékonyabb és vastagabb a jég, ezek a csíkok itt csak nem rianások?! Alighanem. De azért bátran csúszkálunk, a szemünk káprázik a fényben, fejünket süti-megsüti a nap. A túlpartról festői a menedékház, fehér hóerek a zöld gyalogfenyők és a mohák-zuzmók között. Ezúttal győz a józan ész: már nem megyünk tovább, fel a Fekete-tóhoz (ahová a kis kacsa készült, anyjához, Lengyelországba).

A menedékházban rövid pihenő, mintha szükség volna rá, innen lefelé gyalogolni fogunk, kilenc kilométert, magunk akartuk. Az út végén még elköltjük maradék zlotyijainkat, sajtba fektetjük, amiről azt se tudtuk meg, hogyan készül. A busz jön, a busz indul, még hosszú az út hazáig…

 

Első megjelenés: NapútOnline 2020. március 7. (Internetes újság)

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Tornyok, tetők, tópartok”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés