Piroska egyedül ült a szobában. Kávét ivott és kibámult az ablakon. Szegeden a Tisza távoli részét látta, ahogy a folyó elhagyja a várost. Így a fotelben ülve, csak a folyó Újszegedi, túlsó partja vonzotta tekintetet, amelyet magas fák szegélyezték. Kezdődő őszi idő volt, a nap eléggé fáradtan sütött. Péter már négy napja elment, azt mondta pár nap, lebonyolítja az üzletet és jön.
A szeme a falon függő festményre tévedt. A kép egy alföldi tanyát ábrázolt, piros cserepekkel. A tanyai ház körül szalmakazlak. Az előtérben két tarka tehén legelészett. Péter mondta:
– Ez az egyetlen érték ebben a lakásban! Ez egy neves szegedi festő olaj, vászon képe. Ettől csak végső esetben válok meg – mondta többször is, határozottan. – Másfél millió az értéke, hanem több – tette még hozzá.
– Majd én egyszer eladom! – jegyezte meg Piroska nevetve. – Aztán nézheted a képet, vagy a hűlt helyét.
– Azt próbáld meg, addig élsz csak – válaszolta keményen Péter, de azt ő sem gondolta komolyan.
A festmény továbbra is ott lógott a falon, úgy ahogy egy kép szokott. Néma volt, nem kért semmit. Ha valóban értékes vászon, akkor csak az történik vele, hogy minden nappal értékesebbnek mondhatja magát.
Piroska, aki szőke, huszonkét éves, Kecskeméten gimnáziumban tanult, Péter huszonnyolc éves, szőke, szakközépben végzett, alkotnak egy párt. Vonaton ismerkedtek meg és háromhét után, összejöttek. Nem házasok, csak úgy, együtt élnek, Péter szegedi lakásában. Piroska nem dolgozik. Péter vállalkozó, de nem tudni mire vállalkozik, nem tűnik ki egyértelműen. Pénze az van, mert Piroska csak annyit lát, hogyha kinyitja pénztárcáját, szinte csak tízezresek virítanak benne. Mondta is a lánynak:
– Te ne törődj semmivel. Én megszerzek mindent!
Persze kíváncsi lett volna, mit is csinál a fiú, de erre sohasem kapott választ. Csak azt tudta, hogy hétfőn reggel beül az ócska, kopott Opeljébe és elhajt. Rendszeresen pénteken jön haza, addig Piroska azt csinálhatott, amit akart.
A lány egy darabig a lakásban volt, olvasott, tévézett, de ezt megunta. Csavargott a városban és csavargásai során megismerkedett egy fiúval. Zoltán volt a neve, valami díszletező volt a színházban, de elég sok szabad ideje volt, így nem számított semmi, tudtak találkozni. Piroska felvitte a lakásába, szeretkeztek is.
– Mi lenne, ha most a srácod hazajönne? – kérdezte bizonytalanul.
– Semmi! – válaszolta Piroska magabiztosan. Mégis arra gondolt, tényleg, mi lenne? Ahogy Pétert ismeri, biztosan lezavarna egy-két fülest ennek a Zoli nevű fickónak. Azért biztosan megnézné, mielőtt elindítja a pofonokat, mert ez a srác már harminc éves és eléggé kisportolt a teste. Valószínű, mielőtt elmenne a lakásból, ő is lekeverne neki párat, csak hogy visszaadja, ami visszajár. Érezte, valahogy ez nincs rendjén, meg az is igaz, nem nagyon szeret ő egyedül lenni. Ezért szedte fel ezt a Zolit.
Zoli, amikor másodszor volt a lakásban, megkérdezte:
– Kié ez a festmény?
– A társamé, Péteré!
– Amint látom – fűzte a gondolatot tovább Zoli – ez egy értékes kép.
– Honnan tudod?
– Kissé jártas vagyok a festészetben. Nem, mint díszletező. Érdekelnek a képek. Amint nézem, ez egy neves festőé lehet. Felismerem a stílusáról.
– Azt mondta nekem, olyan másfél millió az értéke.
– Az szép summa! Nem akarod eladni?
– Ne viccel már! Hogy képzeled? – mondta és kérdezte kissé felháborodva Piroska. – Azt mondta, ha eladom, agyonüt!
– Ez aztán szép kilátás! – összegezte Zoli.
A képről többet nem beszéltek.
Teltek a napok, Zoli elmaradozott. Péter pedig eltűnt. Egy sms-t küldött Piroskának, amelyben annyi állt: – Hosszabb üzleti útra Olaszországba mentem. Majd jövök!
Tudomásul vette az üzenetet, nem tehetett mást. Valamennyi pénze még volt, mert Péter, amikor legutóbb elment letett az asztalra pár tízezrest, mintha tudta volna, hogy egy darabig köddé válik.
Piroska pedig éldegélt, amíg a pénz kitartott. Aztán jöttek a gondok. Dolgozni nem volt kedve, persze nem is keresett valami olyan lehetőséget, amelynek valamilyen módon köze lett volna a munkához. Szüleihez nem akart hazamenni, hiszen többször megkísérelte, mert már több mint három éve nem látta őket.
Ült a szobában, nézte a Tisza csendes folyását az emeleti erkélyről. Amikor bement a szobába, akkor a festményt látta a falon. Vagy a tizedik alkalommal játszódott le az a jelenet, azzal az eltéréssel, hogy néha motorcsónakok cikázását látta a Tiszán.
A festmény változatlanul ott függött a falon.
Péter már nyolc hónapja távol, hírt nem adott magáról, se telefonon, se sms-ben. Piroska pénze nullára apadt. Volt olyan nap, hogy egy üres teán, egy szelet kenyéren élt. Ekkor jött az ötlet.
– Eladom a képet! – fogalmazódott meg benne, De aztán:
– Mit szól ehhez Péter? Tényleg agyonüt?
– Ez csak olyan beszéd! – nyugtatta magát.
Aztán öt napig ezen, filozofált. – Mit tegyen? Ha Péter nincs, csak a festmény a megoldás. A helyzet szinte kilátástalan, legalább is annak hitte. Éhes is volt. Végül úgy döntött, eladja a festményt.
– Péter úgy sincs itthon, nem is nézheti. Csak úgy lógjon ott a falon? Kell a pénz! Majd csak megbocsájtja nekem. Vagy szerez egy másik képet! – így nyugtatta magát, aztán leakasztotta a festményt és útnak indult vele.
A BÁV-nál meglepő érdeklődést tanúsítottak a festmény iránt.
– Tényleg elakarja adni? – kérdezte tőle egy férfi.
– Igen, eladom! – mondta Piroska határozottan.
A szakértő, a becsüs nézte a képet és egy idő után javasolta:
– Bevesszük a festményt, de mégis jobb lesz, ha később egy aukcióra bocsájtjuk. Így legalább pár millióval többet kaphat érte.
Ezen aztán meglepődött, több millió? Ha ezt Péter megtudja, tényleg agyonüt! De már úgy érezte, nincs visszaút.
– Most előleget adunk Önnek! – mondta a szakértő. Megírta a papirost, elkérte a személyiét, aztán az átvételről elismervényt adott, meg az előlegről készített papírt.
– Ezt Önnek, a pénztárban kifizetik, a kép marad. Majd az aukció időpontjáról értesítjük.
Piroskának káprázott a szeme, mikor meglátta az összeget, amit most megkap a pénztárban.
-Egy millió forint! – mondta a pénztáros és kiszámolta a pénzt. Forgott vele a világ, érezte ebből baj lehet, nagy baj. Ha ezt Péter megtudja, neki vége.
Nem sokáig gondolkodott, mit tegyen. Döntött, elutazik egy Dunántúli városba, ott kivesz egy albérletet, dolgozni fog és szabad lesz, távol mindenkitől és mindentől. Péter úgy is csavarog a világban, mit érdekli őt a festménye, ezernél is több gondja lehet. Nem is hiányzik neki!
Másnap elutazott kitűzött célja felé. Szerencséje volt, egy nap alatt sikerült egy megfelelő albérletet keresnie. Elhelyezkedett, a millió forint nagy részét a postán befizette egy takarékbetétre. Egy hétig keresgélt az állások között, végül úgy döntött, elfogadja azt a csábítást, amit egy borozóban tett a tulaj neki, mikor az álláskeresés során megismerkedett egy szőke, fiatal sráccal. Meghívta egy deci borra, pont ide, hogy engesztelje keresési fáradalmait. A tulaj nyíltan kérdezte Piroskától, mikor megtudta, mi járatban van a sráccal.
– Nem volna kedve ide jönni? Pultost keresek! – mondta és nevetett a lányra. – Ilyen fiatal, csinos felszolgálásnál, jobban is fogy a bor! – tette még hozzá.
Aztán, mint lenni szokott, szó szót követett és létre jött a megállapodás. – Holnaptól, pultos lesz a borozóba! Így is történt. Ezt követően, ment dolgozni, mérte a fröccsöket, hosszúlépéseket, már, mint a poharakba. Voltak pihenő napjai, az idő is telt. Péter is egyre ritkábban jutott eszébe. A festmény, azért néha kisértette. Talán nem is kellett volna, bevinni a BÁV-hoz, így gyötrődött, néha egy kicsit.
Már több mint egy éve dolgozott a borozóban, amikor egyik éjjel arra riadt fel, zörögnek az ajtón.
– Rendőrség!
Ijedten ment az ajtóhoz. Kinézett, látta, hogy két rendőr ruhás alak áll az ajtó előtt. Mondták a nevét, kit keresnek.
– Igen, én vagyok! – mondta megszeppenve.
– Öltözön, megyünk Szegedre! – mondta az egyik rendőr. – Előállítási parancsunk van. Reggel kilencre a bíróságra kell vinnünk. Valami festmény ügyben lesz a tárgyalás. – ecsetelte részletesebben a másik rendőr és tovább álltak az ajtóban.
Piroska magára kapkodta ruháit, felkapta táskáját irataival és szótlanul követte a rendőröket. Beültették a gépkocsi hátsó ülésére és elindultak az éjszak leple alatt, Szeged felé.
Az autó motorja, monoton hangon falta a kilométereket. Piroska gondolkodott. Biztos a festmény az oka mindennek. Péter beváltja szavát. Aztán egy idő után szemei előtt megjelent a képen látható piros cserepes tanya, a két tarka tehénnel. Aztán már nem emlékezett semmire.
Hozzászólások