Sokáig csak figyeltem, ahogy ott ül, mindig ugyanazon a kerti padon, a sudár, fiatal fenyőfával szemben. Lehunyt szemmel, arcát a Nap felé fordítva ült, míg nem szólították, hogy fel kell mennie az osztályra, ahol keresik őt a nővérkék. Kis vékony, törékeny, ősz hajú asszony volt, látszólag kortalan, de szemmel láthatóan megtörte őt az élet, a betegségek.
Aztán egy napon, amikor szokásos sétám után helyet kerestem magamnak valamelyik padon, megkérdeztem őt, hogy szabad-e leülnöm melléje? Akkoriban már csak a kertben lehetett látogatót fogadni a járvány miatt, meghatározott időkeretben. Így aztán minden pad foglalt volt, csak ő ült egyedül, mellette szabad volt a hely.
– Gyere, kislányom, legalább lesz társaságom! – mondta, és felmosolygott rám, kissé összehúzott szemmel, mert a napocska épp a szemébe sütött.
Béke, csend és nyugalom volt a kertben, napsütés és virágének. A nyíló virágokon megcsillant a Nap fénye: szinte idilli volt a kép, akár egy giccses képeslap témája lehetett volna. De történetesen a kórház kertjében voltunk, a nyár végi délután csendjében. Leültem mellé, és pár percig csak nézelődtem én is, nem törtem meg a csendet. De aztán csak megszólaltam, mondván, hogy nem vagyok én már kislány, idén 66 éves leszek!
Regina néni nevetve árulta el nekem a korát, 94 év magasából joggal szólíthatott engem így, hiszen valóban a lánya lehetnék! Az a lánya, aki soha nem született, bár vágyott rá egész életében, tette hozzá, majd újra hallgatásba merültünk mindketten.
Te jó hallgató vagy, úgy érzem – szólalt meg néhány perc múltán a néni. Napok óta az jár a fejemben, hogy ha én elmegyek, a sok szép és szomorú történet, ami az életem, nem lesz többé, bezárul, mint egy kapu, amelyet a távozással behúzok magam után. Magammal nem vihetem őket odaátra, de akkor hova lesznek? Találnom kell egy embert, akinek elmondom, aki meghallgat, s amíg ő él, addig az én történeteim is élni fognak. A legjobb az lenne, ha valaki megírná, de hol találok én egy igazi írót, aki ezt megtenné nekem?
Rámosolyogtam Regina nénire, és elmondtam neki, hogy költő, író vagyok. Több, mint 40 éve írok, novellákat, történeteket. Közülük nagyon sok megjelent, vannak olyanok, amelyeket mások bíztak rám, hogy írjam meg.
Felcsillant a szeme, láttam az arcán a megkönnyebbülést!
Akkor te leszel a történeteim őrzője! Vállalod? – kérdezte. Bólintottam, a szemünk megtelt könnyekkel, megértettük, micsoda véletlen, vagy a sors vezetett minket, hogy épp egymás mellé ültünk le a kertben.
Az egyezség megköttetett, és attól kedve délutánonként lementünk a kertbe, ahol egy padon ülve elmesélte nekem az életét. Csendes, figyelmes hallgatósága lettem, eleinte nem jegyzeteltem, de elraktároztam magamban a szavait. Később lejegyeztem az általa elmondottakat, amikor már ráéreztem a mesélés ízére, egyediségére.
Mégis, hónapok teltek el, amikor a járvány szorításában, szobafogságban, eszembe jutott Regina néni és élettörténete.
A szüleim idősek voltak már, mire én megszülettem – kezdett bele a történetbe. Mindketten lemondtak a gyermekáldásról, apám különösen, aki akkor töltötte be az ötvenedik évét. Anyám 44 évesen szült engem, ami akkoriban, 1926-ban elég szokatlan volt, öregnek számított várandósként.
Apám végig reménykedett benne, hogy fia születik, aki tovább viszi a nevét, mert egyetlen gyerekként más nem akadt a családjában, aki a Koháry nevet az utódainak megőrizze. Aztán megszülettem én, egy késői ajándék, Koháry Regina, 1926. március 21-én, a tavasz első napján. Anyámnak olyan sok teje volt, hogy más kisbabáknak is jutott belőle, ők lettek az én tejtestvéreim.
Szép gyermekkorom volt, bár nagy szegénységben éltünk, de mindent megadtak nekem, ahogy a lehetőségeik engedték. Anyám valóságos ezermester volt, varrt, kötött, horgolt, sok csinos ruhát készített nekem. A saját ruháit alakította át, régi pulóvereket lebontott, újra kötött, hihetetlenül találékony volt.
Ahogy az emberek egymás után veszítették el a munkájukat, Apámnak akkor is volt munkahelye: pedellus volt egy gimnáziumban, anyám meg ugyanott takarítónő. Szerény fizetést kaptak, de abból megéltünk, még engem is tudtak taníttatni.
A háborút vidéki rokonoknál vészeltük át, egy kis zsákfaluban, a Dunántúlon. Aztán a sors úgy hozta, hogy ott is ragadtak a szüleim. Nem volt hova visszamenni Pestre, a gimnázium megszűnt, a házat, amiben laktunk, lebombázták. Így lettem én hirtelen vidéki lány. Anyámék megörököltek egy kis vályogházat, abban rendezkedtünk be a háború után.
Mondják, szép fiatal lány voltam, 1946-ban, húszévesen. A szomszéd faluba jártam át dolgozni kerékpárral, az ottani iskolába. Amolyan mindenes voltam, ma úgy mondanák, adminisztrátor, iskolatitkár. Hibátlan, szép kézírásom volt, jól tudtam számolni is, rögtön felvettek. Rövid idő alatt megtanultam a gépírást is.
És akkor talált rám az első szerelem. Hiába voltam szép, még nem volt udvarlóm, a testi szerelemről semmi fogalmam nem volt. A faluban a háború alatt alig volt férfi, csak öregek, meg gyerekek. Minden ismeretem, amit a szerelemről tudtam, a régi regényekből származott.
A szüleim soha nem mutatkoztak előttem ruhátlanul, szemérmesen mosakodtak, még egymást sem igen láthatták meztelenül, hiszen egy szobában aludtunk mind a hárman. Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon szerették-e egymást a szüleim? Apám soha nem ölelte meg az anyámat, nem puszilta meg előttem, nem mutatták ki egymás iránt érzett szeretetüket. Engem sem ölelgettek, puszilgattak, még egészen kicsinek sem, bár éreztem az irántam való szeretetüket, ami a gondoskodásban nyilvánult meg. De, hogy mi a szerelem, a testiség, egy férfi érintése mit jelent, arról fogalmam sem volt.
Egy napon azonban észrevettem, hogy a tanító úr másképp néz rám, mint annak előtte, kedvesebb, szívélyesebb velem. Volt, hogy az asztalomon virág várt, amikor reggel megérkeztem. Mégis el kellett telnie egy kis időnek, mire megértettem, hogy a tanító úr udvarol nekem.
Szép, magas férfi volt, kis járáshibával, az egyik lába néhány centivel rövidebb volt, ezért bicegve járt. Ennek köszönhette, hogy nem vitték el katonának, és otthon élhetett a háború alatt. A vele egykorú férfiak közül sokan odavesztek. Fekete haja, különös, mandulavágású szép barna szeme miatt én nagyon vonzónak találtam őt.
Agglegény volt, harmincnégy éves. Mondták nekem, hogy a testi hibája miatt félszeg, nem mert korábban a nőkhöz közeledni. Én voltam hosszú idő óta az első nő, aki iránt szerelemre lobbant, és amikor viszonzásra lelt nálam, mindketten felbátorodtunk.
Ő lett az én első szerelmem. Elég volt csak a hangját meghallanom, már kis örömtüzek gyúltak a lelkemben. És ő lett az egyetlen férfi is az életemben.
Egy év múltán összeházasodtunk, és én odaköltöztem hozzá a kis szolgálati lakásába.
Laci, a párom, nagyon művelt, olvasott ember volt. Biztatott, hogy tanuljak, hallgattam rá, elvégeztem a tanítóképzőt. Nagyon büszke volt rám! Tanítónő lettem, ugyanott kezdtem tanítani, ahol korábban dolgoztam. Boldogok voltunk, már csak egy kisbaba hiányzott mindkettőnknek.
A férjem, amikor megtudta, hogy élet fogant meg bennem, onnantól kezdve a széltől is óvott engem. Huszonöt évesen lettem anya. Amikor 1951 nyarán megszületett az első gyermekünk, Lacika, madarat lehetett volna fogatni mindkettőnkkel. A szüleim még megérték az első unokájuk megszületését. Anyám még a karjába foghatta a kisbabát, de Apám akkor már nagyon beteg volt. Azon a nyáron el is ment. Anyám azt mondta, egy élet elmegy, egy másik érkezik. Talán a kisunokája segített neki átvészelni Apám halálát, elviselhetővé tette számára a gyász keserűségét.
Az első hetekben sokat volt velem, segített, megtanított mindenre, amire szükség volt, a kisbaba körüli teendőkre.
Nagyon szerettünk volna egy kislányt Lacika mellé, így aztán nagyon megörültem, amikor két és fél év múlva kiderült, hogy újra gyermeket várok. Az örömünket csak az árnyékolta be, hogy alig több, mint félidős voltam, amikor Anyám váratlanul meghalt. Elment Apám után.
De csak nem sikerült a kislány, 1954 őszén megszületett a második fiunk, Jánoska.
Egyik év követte a másikat, minket nem érintett meg 56-nak még a szele sem, a faluban semmit nem tudtunk róla, hogy forr a világ, hogy harcok vannak Pesten. Pedig nem voltunk tudatlanok, csak a világ elől elzárt kicsi falunkba nehezen jutottak el a hírek.
Négy évvel a második fiunk születése után történt, nem sokkal Húsvét után, hogy csalhatatlan jelei mutatkoztak nálam a várandósságnak. Már nem voltam fiatal, akkoriban nemigen szültek a nők a harmincadik életévükön túl, én meg már betöltöttem a harminckettőt.
Mégis, amikor úgy maradtam, hányingerrel küszködtem, néha megkívántam különféle ételeket, akkor leültünk a párommal, megbeszélni, mitévők legyünk?
Laci hallani se akart róla, hogy kérvényezzük a terhesség megszakítását, pedig nagyon nehezen éltünk, és én akkor már nem voltam teljesen egészséges. De annyira vágyott még mindig egy kislányra, hogy azt mondta, próbáljuk meg! Meg hát akkoriban nagyon nyomós indok kellett az abortuszhoz, nem sok esélyünk lett volna, hogy engedélyezzék. Csak, mivel én olyan törékeny, és beteges voltam, a párom féltett az újabb terhességgel járó megpróbáltatásoktól.
Az ikerlányok a vártnál majdnem két hónappal korábban születtek meg, és mivel akkor még nem volt ultrahang, a kórházban meglepetést okozott a második baba. Aprócskák voltak, fejletlenek a kislányaim. Azt mondta az orvos, aki a szülést vezette, hogy gyorsan adjunk nekik nevet, mert nem fognak életben maradni. Épp, csak felsírtak, megmutatták őket, és már vitték is inkubátorba. De nem tudták egyiket sem megmenteni, nem érték meg az egyhetes korukat sem.
Lacimmal teljesen összetörtünk mindketten lelkileg, én nagyon nehezen álltam talpra minden értelemben. Azt hiszem, soha nem hevertem ki a kislányok elvesztését. Hiába volt ott a két szép, okos kisfiam, az a megrázkódtatás mindörökre nyomot hagyott bennem. Nagyon sokáig csak sápadt árnyéka voltam korábbi önmagamnak. Nem is tudtam dolgozni egészen karácsonyig, csak a téli szünet után mentem vissza tanítani. Élni kellett, gondoskodni a fiúkról. Lacika és Jánoska még kicsik voltak.
A párommal eldöntöttük, hogy nem akarunk több gyermeket vállalni. Lassan megnyugodtunk, elgyászoltuk a halottjainkat, az élet ment tovább. Szép volt az életünk, a maga egyszerűségében is szép, szerettük egymást, a fiainkat, az iskolát, ahol dolgoztunk, a tanítványokat. Az az egy munkahelyem volt egész életemben! Onnan mentem nyugdíjba.
A fél falut tanítottuk, minden gyereket névről ismertünk. Sokat mentünk velük kirándulni, bejártuk az egész országot. Táboroztunk minden évben. Más nyaralás sokáig nem is volt, nem telt rá.
Amikor Laci, a párom nyugdíjba ment, akkor kezdődtek a gondok az egészségével. A sok állás miatt tönkrementek az ízületei, előbb a jobb térdét, majd a csípőjét kellett megműteni. A vérnyomása is magas volt, sokat aggódtam érte. Én még dolgoztam, a nyugdíjkorhatár elérése után is néhány évig. A fiaink egyetemre jártak, kellett a pénz. Lacika jogásznak, Jánoska tanárnak tanult. Őt alighanem „megfertőzte” az iskola, a tanítás, hiszen egész életében az iskola levegőjét szívta magába. Mindketten diplomát szereztek, elkerültek otthonról, a faluból.
1986-ban mentem nyugdíjba. Terveink voltak, szerettünk volna a férjemmel utazni, nyaralni, amire soha nem volt lehetőségünk korábban. Nem világ körüli útra vágytunk mi, hanem csak egy kis békességre, megpihenésre. Néztük a térképen, milyen sok városában nem jártunk még ennek a szép országnak: Sárospatak, Zalaegerszeg, Gyula, Nyíregyháza. Ide szerettünk volna elutazni. Ott volt a kis kocsink, Laci óvatosan, de jól vezetett. Volt egy nagy álmunk is, látni a tengert, eljutni az Adriára. Erre gyűjtöttük a pénzt, de valami mindig közbejött, a terv álom maradt.
Meg aztán ott volt a kert, és az apró örömök kertje is.
Mindkét fiamnak két gyermeke született, már négy unokánk volt! Köztük végre egy kislány is jött a sok fiú mellé! Mintha a sors kárpótolni akart volna engem a kislányokért.
A férjem 75. születésnapja táján kezdődtek a különös dolgok. Még együtt ünnepeltük a születésnapot a teljes nagycsaláddal, nagy öröm volt! Az én jó eszű, művelt, okos, remek memóriával megáldott férjem elkezdett elfelejteni dolgokat, helyeket, ígéreteket. Nem ismerte fel a legközelebbi rokonait sem, a végén már engem is összetévesztett a rég megholt saját anyjával. Rémtörténeteket mesélt nekem, hogy ki akarják őt rabolni, az életére törtek azok, akik éjjel bejöttek a házba, de hiába kiabált nekem, nem siettem a segítségére. Ugyanakkor, ha megkértem, hogy hozza ki a kamrából a baracklekvárt, nem találta, csak állt a polc előtt, és ingatta a fejét.
Nagy keservesen rábeszéltem, hogy menjünk el orvoshoz. Vizsgálták őt sokáig, míg aztán rájöttek az orvosok, hogy megtámadta őt a rettegett betegség, az Alzheimer-kór. Addigra én már sejtettem, hogy nagy a baj, és a fiúkat is beavattam. Sokat olvastam erről a betegségről, tudtam, hogy egyre rosszabbodni fog a mentális állapota, és így is történt.
Nagyon szerettem őt, de bele kellett nyugodnom az elvesztésébe. Már nem az az ember volt, akivel leéltem az egész életemet. Fizikailag jó állapotban volt, erős szíve még sokáig bírta, de szellemileg egyre rosszabb lett. Attól féltem, hogy egy napon elkóborol, és nem talál vissza. A vége felé már naphosszat a szobában ült, tévét nézett, filmeket, amelyekből nem tudom, hogy vajon mennyit értett? Csak akkor jött, ki, ha enni hívtam. Állandóan fázott, még nyáron is plédekkel kellett betakargatnom. Nehéz volt már vele, el is hagyta magát, az az igazság.
Utolsó nyáron Jánoska végig ott volt velünk, míg a nyári szünet tartott. Néha a menyem is eljött, nem akartak magunkra hagyni minket. Nehéz volt már akkor vele, de nem akartam őt kórházba, sem pedig krónikus osztályra sem adni. Ápoltam, gondoskodtam róla, míg egy reggel úgy ébredtem fel, hogy ott fekszik az ágyon egy élettelen test, hideg, merev volt már. Álmában érte őt a halál, elaludt csendben. Átaludta magát evilágból a másvilágba. Este szépen elköszöntünk egymástól, megpusziltam, ahogy szoktam. Sírtam, amikor elment, de béke volt a lelkemben.
Hetvenhét éves volt az én drága párom.
A temetésén rengetegen voltak, több száz ember, hajdani tanítványok, rokonok, a család.
Hatvanhárom évesen maradtam egyedül. Meg kellett tanulnom az egyedül való életet. Regina néni, nem megy férjhez, maga még fiatal? – kérdezték tőlem a gyászév letelte után az ismerősök. De nekem rajta kívül nem kellett már senki sem.
Harmincegy év telt el a halála óta. Néha magam sem hiszem, hogy egy emberöltőt éltem le nélküle, egyedül. Eleinte nagyon nehéz volt, nem találtam a helyemet. Csak mentek a napok, egyik a másik után, enni sem volt kedvem, nemhogy egymagamnak főzni. Hívtak a gyerekek magukhoz, de nem akartam senkinek a terhére lenni. Néha elutaztam hozzájuk, de mindig visszamentem a faluba.
Felnőttek az unokák, már vannak dédunokáim is.
Aztán egyre nehezebb lett minden, boltba menni, a kertet művelni nem tudtam már egyedül. Végül beadtam a derekamat, és hagytam magam rábeszélni, hogy eladjuk a házat. Évekig egy kis lakásban laktam, Laci fiamékhoz közel, a városban. Másfél szoba, összkomfort, gázfűtés.
Végül még az az álmom is teljesült, hogy eljutottam az Adriára, ahová Lacimmal nem sikerült. Elvittek a fiamék! Láttam a tengert, micsoda boldogság volt!
Aztán, amikor már a kis lakás fenntartása is nehézkessé vált, úgy döntöttem, hogy keresek magamnak egy barátságos idősotthont, ahová be is költöztem. Nagyon jó helyem van, nem panaszkodhatok. Gyakran meglátogatnak a gyerekek is.
Minden évben egyszer eljövök ide, egy kúrára, már tíz éve. Hol nyáron, hol télen, mikor hogy jön ki a lépés. A csípőm, a térdeim fájnak, és a kezem, nézd meg, olyan, mint egy göcsörtös fa! De itt mindig rendbe hoznak. Meg szeretek is itt lenni. Mindenkit ismerek, szinte olyanok vagyunk, mint egy nagycsalád.
Szerencsére a szemem még jó! Sokat olvasok, szeretek zenét hallgatni, beszélgetni.
Szép volt az életünk, van mire jó szívvel visszaemlékezni. Élni jó! Ezt egy percre sem szabad elfelejteni.
Talán megérem a századik évemet. Ha megmarad a szemem világa, meg a szellemi frissességem, nem is bánom. Érdekes lenne egy nagy tortán száz gyertyát elfújni!
Addig meg csendben morzsolgatom a napokat.
Regina néni mondanivalója végére ért, elhallgatott. Már csak két nap volt hátra a kezeléssorozatból, letelt a három hét. Hamarosan jön érte valaki, még nem tudja, melyik unoka fogja az otthonba visszavinni.
Köszönöm, hogy meghallgattál, kislányom! – mondta, kezébe fogva a kezemet. Meleg volt a bőre, tapintása, mint a száraz pergamen, ezer ránc hálózta be a kezeit. Egymásra mosolyogtunk, és még sokáig ott üldögéltünk csendben a kerti padon, az árnyas fák alatt. Felettünk az égen cikáztak a madarak.
Megint elmúlt egy nap.
Hozzászólások