Mint a szó repül szárnya nélkül,
követtem lassú léptekkel léptedet,
s benned ébredve ott haladtam,
hol még te vagyok, s nincsenek kételyek.
Erős gyöngének megmaradtam,
hogy karoddal drága teherként szoríts,
s ott legyek a mindennapokban,
hol a búra a mosoly fátyolt borít.
S a szív meleg tenyérrel ölelt,
bátran görgetett a jéghideg hóban,
és élhettem e föld előtti,
éden-édes, mágus magzati pózban.
De mielőtt elhagytam volna
varratlan, bűvös otthonom,
szépséges, hűtlen anyám,
velem növekvő, dús öled,
– hol hallottalak még kacagni
s zokogni némán az út kövén,
s míg kéve alatt görnyedt a hátad,
láttam elszállni vágyaid ködét
a végtelen, poros utakon taposva,
odaadva éhező sejtjeid
mulandó, szép korodnak,
megvakulva férfitűzben,
bolondulva balzsamos,
szerelmes szókban –
… szíved alatt éreztem már
kóbor lelked vad zubogását,
mint jajongsz felettem
a nagy fergetegben,
hogy alkudsz ellenem,
mert elhagyni készültél
már jöttöm előtt,
és kilépni ebből nem lehet.
Hogy is hihetnék hát?
Mindenki csal, ígér,
gyönge önmagáért
becsapja önmagát,
ahogy te is tetted,
oly rég ott fönt járó
hitvesi félfelem
ifjúi fürtjeid víve,
meglopva így is elárvult
gyermeki fészkemet,
és aláhullok
szárnyam szegetten.
Ég-föld határán még világos
a vásznon vitathatatlan, tiszta kép,
az út ott még csak kettészakad,
lemosva misztikus burkod máza, élsz
vagy elsuhansz vissza,
és tovább pihensz
Isten végtelen tenyerén.
Hozzászólások