Megdördült az ég Aquincum felett, szennyes ár rohant le a domboldalon, az emberek riadtan menekültek fedél alá, a lovak nyihogva emelgették patájukat. A Danubius fatörzseket, csónakroncsokat és két túlparti őrszem holttestét görgette. Az amfiteátrumban a játékok félbeszakadtak, a gladiátorok a pincébe menekültek, az oroszlánok egymáshoz bújtak. Az özönvíz estére elállt, de az éjszaka koromsötét maradt.
A császár másnap reggel visszaindult Rómába, egy kohorsznyi légiós kísérte. Előttük a patakok hömpölygő folyóvá duzzadtak, a légiósok hidat vertek a folyókon. A császár éjszaka álmot látott, ő jött szembe saját magával, megragadta lova zabláját: – Marcus, ne menj Rómába! Nem érdemel meg Róma tégedet! – Marcus Aurelius másnap reggel visszaküldte a kohorsznyi légiós felét Aquincumba, és megüzente, hogy a Pelso tóhoz tart, új fővárost keres a Birodalomnak.
Az út mentén egykedvű földművesek bámészkodtak, meg kalmárok, akik azonnal üzletelni kezdtek a légiósokkal. A császár sárpettyes úti köpenyét viselte, kevés hadi nép kísérte, ki hitte volna, hogy maga az Imperátor vonul a pocsolyás úton. Délre kisütött a nap, kegyetlen hőség füllesztett, a légiós lovak verejtékeztek, Marcus Aurelius a homlokát törölte.
Eszébe ötlött a Danubius-part, a Granua folyó, ahol egykor… hej, ahol egykor teleírt egy egész tekercsnyi papiruszt a gondolataival, a terveivel, a zaklatott lelkével. Pedig akkor is volt égi és földi háború, de „a nép üdvét”, a holnapot akkor még mindenhová magával hordozta. Oda is… Ahol ő volt, ott volt a Birodalom! Istenek, de régen volt mindez! Régen, de volt, Marcus, ne feledd, hogy akkor volt császára a Birodalomnak, te voltál a császára! És most… most ki a császár, és ki vagy te? – felhördült, megveregette lova csatakos nyakát, a ló megérezte lovasa háborgó lelkét, felhorkant együttérzően, megrázta fejét és… – ki érti ezt?! – a bölcs ló észak felé fordult, mint aki tudja, merre vezet az út. A császár kiválogatott kilenc testőrt, a kohorsz többi légiósát visszaküldte Aquincumba: – A főváros – főváros marad! – üzente velük, majd keserű gúnnyal szólt utánuk: – Ha kérdezi valaki, mondjátok: A császár vadászni ment!
Még aznap este futár érkezett: összeesküvést lepleztek le Rómában, vér folyik az Aventinuson és a Quirinalison. – Akik kirobbantották, most majd leverik! – legyintett Marcus Aurelius, és végigsimította az együttérző ló sörényét.
Másnap reggel más futár érkezett: a Tevere kilépett medréből, belefulladt egy szenátor, kilenc rabszolga meg egy teherhordó öszvér. – Szegény öszvér! – bólogatott Marcus Aurelius, aztán: – Mire visszaértek Rómába, a víz levonul a medrébe, a partiak szomjazni fognak. – Lovát egy kristályvizű patakhoz vezette, aztán maga is letérdelt és tenyerével vizet merített a patakból. A testőrök ámulva nézték a császárt, és sietve ők maguk is szürcsöltek valamelyes vizet…
Már érezték a Danubius vízillatát, amikor újabb hírhozó lihegett a hátukba: – A császári gálya, felség, sziklának ütközött Ostiánál és kigyulladt. – A császár szerette hajóját, üres óráiban maga is festett egy nimfát a keresztvitorlára. Most elégett, széjjelrepedt, eh, ostobák! – nem mutatta haragját, de észrevették testőrei, a hírhozó a földre borult. – Kelj föl – szólt rá Marcus Aurelius –, és mondd a főhajóácsnak, hogy kezdje faragtatni az új császári gályát. – A hírhozó hátán a hideg borzongott a császár hangját hallván.
Megérkeztek a Danubiushoz. Új sátrakat vertek a hajdaniak helyére, szinte visszaröppent a világ egy évtizeddel. – Mintha olyan könnyű volna! – sóhajtott a töprengésekre megoldást ajánló Marcus – a gondok elől menekülő Marcusnak.
– Az indulatok a maguk útját járják, a tűz kifárad, a víz megtér medrébe, a hajók helyén hamarosan új bárkák bólogatnak. Megszűnik és megújul a világ, attól világ éppen, hogy él és változik. És változásában megőrzi önmagát. Nézz le az Aventinusról, Marcus. Rómát látod magad előtt, mint tegnap, mint tavaly, s mint talán jövőre is. Marad a város és változik. Változik, hogy önmaga maradjon. Csak te gondolod, hogy pótolhatatlan vagy, hogy te őrzöd meg és te változtatod meg Rómát, vagy Aquincumot, vagy akár a Pelso tavat, egyetlen szemöldökráncolással. Ki vagy te, Marcus? A szolganépek persze rettegnek tőled vagy bíznak benned, de nem ugyanaz-e a kettő? Magad se hiszed, hogy tehetsz a világ ellenére olyat, ami megmarad egy sóhajtásnál hosszabb időre. Hiába császár a neved vagy hajófaragó. Ez mind segíti, és mind visszatartja egymást. Te annyival vagy különb náluk, hogy tudod: nem vagy különb! Nem vagy több, csak tudod – ha tudod – a helyedet a világban.
– Mikor vadászunk, felség? – kérdezte sóvárogva a testőrök centúriója, és kihúzta meg visszatolta széles pengéjű tőrét. – Most nem vadászunk – hangzott az elhárító szó.
– Hát, felség…? – a mondat a centúrió torkán akadt.
– Fogjatok halat, van itt elég. – Elfordult, két jávorfát még régről ismert, közéjük húzódott Marcus Aurelius. Bő köpenyében akár mozdulatlan fatörzsnek is vélhette, aki a homályban az utat kereste. A testőrök már ismerték mozdulatlanságát, töprengését, agya lázas gondolatőrlését… Kettő halászni ment, a hórihorgas dalmát a borostömlőt ölelte át. A hold valahol a fészkek fölött tollászkodott, nem kérdezett és nem felelt a császárnak.
Szarvasbika tartott szemlét a tisztás peremén. Szoborként állt és néha belehörgött a világba. Marcus beszívta az állat erős bakszagát, most ők voltak a tisztás urai: – Végre, hogy fölkerestél, legutóbb még szopós borjú voltál, most meg… kettőnk közül te vagy a valódi uralkodó. Te már tudod, és te még hiszed, hogy parancsolsz az erdőnek, a folyópartnak – a Birodalomnak. Ne rontsd el tudásodat, ne rontsd el e birodalmadat. Tőlem ugyan mit tanulhatnál, szarvascsászár? Talán a hallgatást, de mi, császárok, tudjuk, mikor kell hallgatni. Mikor él és kerekedik a világ szavak nélkül is. És mikor kell a világba belehördülni. – A szarvasbika szembenézett a császárral, Marcus Aurelius érezte, a bika nem fatörzsnek nézi őt. A császár lehunyta szemét, a csend vallomását hallgatta, aztán kinyitotta ismét, a szarvasbika már nem volt a tisztás peremén. Birodalma más részein járt, talán vadászni ment.
– Mennyi mindent kellett volna még megbeszélni vele – sóhajtott a császár, aztán belemosolygott az éjszakába. – Életről írtam akkor és halálról, de hát a halál is az élet része – akkor így írtam, így gondoltam. Vajon ma is így gondolod, Marcus? – a köpenybe burkolózott a feltámadó hajnalszél elől. – Az emberről írtam, aki csodálni és megismerni való. Valójában a fiatal és tettre kész emberről, aki még nem torzult el a sikerektől, és nem rokkant bele a kudarcokba. A lélekről, amelyben nem hiszek ugyan, de amely – ha van – bennünk lakik. De valami él bennünk, lehet, hogy jó volna neki a lélek nevezet, ahogy az újhitűek olyan buzgón állítják. És hogy a lélek az élet lényege, az emberé, a sikeré, a töprengésé. És amely lélekből mindannyian kaptunk valamennyit. Ki többet, ki kevesebbet, de ki tudhatja, mennyit is kapott az ember, és mennyi illant el belőle cédaságra, bárgyúságra. Meg, hogy kiből mennyi jut kardok hegyére, a máglyára. Magamról írtam, sose tudtam meg, igazam volt-e, honnan is tudhatnám. – Talán vadmadár csapott le zsákmányára a folyóba, egy loccsanás, egy vijjogás, de a halak némán halnak meg.
Kelet felől a hajnal megüzente: közeledik. Marcus Aurelius szorosabbra vonta magán a köpenyét: – Játék! Játszanak, birodalomépítőt és birodalomrombolót. Jó játék ez unatkozó római patríciusoknak meg kötözködő szenátoroknak. Jó az efféle játék a kereskedőknek meg a tengerjáró kalmárnak-kalóznak. A parasztnak – láttam – olyan mindegy, csak eső legyen időnként. A császár meg arra jó, hogy rendben tartsa a játékok helyét. Ha belenyúl – zsarnokot kiáltanak. Majd rendbe rakják, amit elrontanak, Rómában, Coloniában. Egy kis ijesztés nem árt – új fővárossal, új adóval.
– Ami pedig nem játék a Birodalomban, megtartom magamnak, nekik úgyse kell, nekem pedig múlhatatlan. Csak a nevét nem tudom még annak, amit teszek, amit tennem kell, két játék között. Ha éjjel felriadok, szemem előtt a három kontinens római határvonala rajzolja ki magát. Kréta, Szicília meg Ostia között új gyorsnaszád járjon, fel a Rhodanuson, a Danubiuson könnyű bárkák, súlyos ládákkal röppenjenek. Hogy az ökörnek a hasa-hátára kössék az igát a földművesek, ne a torkára – és ilyenkor álmaimat elűzve hajnalig forgolódom. Öröm ez, a gondolat, amely agyamban már valóság, gond és öröm, amely szorongat és emel. Nem, ezt nem írtam meg, így nem, tíz éve, itt, ugyanezen a folyóparti tisztáson. De meg kell írnom, nem magamnak, hanem, hogy ha kiszólítanak földi birodalmamból az istenek, akkor a követőm elszörnyedjen meg nem valósult terveimet látva. – Marcus Aureliusból nehéz nevetésféle gördült elő, volt benne harag és türelmetlenség.
A hajnali ködből lovas bontakozott elő, lova hátáról a földre zuhant, és néma rémülettel tekintett a császárra. Marcus Aurelius feltámogatta, vér, por és lóverejték szennyezte a futár arcát.
– A pártusok, felség… – a hangja elfúlt, a könnye megeredt.
– Beszélj!
– Betörtek a Birodalomba, Arménia már a kezükben van, a szírek menekülnek előlük, Bithiniát felprédálták. Kétnapnyira állnak a Helleszpontusztól, ahol Trója, ahol Byzantium… – elfúlt torkában a szó. Marcus Aurelius a centúrióért kiáltott, az aggódó testőr-százados ébren virrasztott császára fölött. És már tudta, már tartotta karjai közt a nagy papirusztekercset, amelyen a föld összes országa ott állt felrajzolva, Hiberniától az egyiptusok földjéig. Még a szabinok, de már a szarmaták is…
– A futárok! Mindenki futár… – parancs dübörgött a császári szóból: – Illíriából három légió Thesszáliába, Pannóniából is kettő. Nyugatról a hajóhadak Syracusánál gyülekeznek, a keletiek Krétán, nem kell sietni, a pártusok félnek a tengertől. A Helleszpontusz nyugati végénél tömörülni, közben Korinthuszban behajózni. – A császár a részterveket futárokra osztotta széjjel, Aquincumból egy lovas légiót kért, akikkel maga Dalmáciába indulhat. És szálltak a parancsok, és a parancsvivő futárok újabb parancsvivő futárokat indítottak útnak a három földrésznyi birodalom valamennyi légiója, valamennyi tábora felé. Ki lóra kapott, ki pajzsot ragadott, ki pedig helyben maradt őrző légiónak. A császár tudta, kinek milyen parancsot küldött. Ő tudta valamennyit. Csak ő tudta. Akikről a hírek szóltak, immár nem játékosok voltak – hanem ellenség, felprédáló bitangok. Most háború következik, vége a vadászatnak!
Hozzászólások