Bölcseleti-misztikus próza – 35. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Bölcseleti-misztikus próza – 35.

 

A csalogány

 

A földesurat valósággal elbűvölte a gyermek éneke, ahogy terelte a tucatnyi libát a hűvös kora nyári alkonyatban, zsákból fércelt pendelyében, mezítláb. Tíz-tizenkét éves lehetett, borzas hajából ítélve lány. Egészen a tanyáig követte a lován, anélkül hogy az észrevette volna. Csak amikor az udvar túlsó végében ugatni kezdett a kutya, akkor fordult hátra, majd ijedten megiramodott a ház felé. Annak ajtaja mindjárt kinyílt, és egy sovány, középkorú asszony lépett ki rajta, ő pedig besurrant a házba. A földesúr odaléptetett az asszony elé.
___– Jó estét uraságodnak – köszöntötte az. – Miben lehetek szolgálatára?
___– Jó estét neked is – köszönt vissza a földesúr. – Gyönyörűen énekel a lányod.
___– A mostohája vagyok – mondta amaz nyomatékosan, mintegy tiltakozva. – Gonosz mostoha – tette hozzá, és bántóan felnevetett, kivillantva egyetlen fogát.
___– Éppen egy ilyen csalogány hiányzik a kastélyomból – mondta a földesúr –, hogy egész nap gyönyörködhessek az énekében. Mennyiért adod el nekem?
___– Tíz aranyért – vágta rá gondolkodás nélkül az asszony. – De ha meggondolja magát uraságod – folytatta kajánul mosolyogva –, a duplájáért fogadom csak vissza.
___– Áll az alku – válaszolta a földesúr. – Holnap reggel érte küldök egy kordét.
___A lányt megfürdették és szép ruhába öltöztették. A földesúr pesztrát fogadott mellé, hogy gondját viselje és tanítgassa az illedelmes viselkedésre és szép beszédre. A cselédek a kedvét keresték és szeretettel bántak vele. Szóra bírni azonban nemigen tudta senki. Ha kérdezték, legtöbbnyire csak bólogatott vagy tagadólag rázta a fejét. Eleinte ámulatba ejtette a bőség, a pompa és ragyogás, de aztán egyre idegenebbnek érezte, miként a derűt, vidámságot is, és nem oldódott a gyanakvása az emberek kedvességével szemben. Hacsak tehette, a kastélyt körülölelő hatalmas kertben sétálgatott, vagy el-elüldögélt egy padon. Az állatok furcsamód nem féltek tőle; galambok, rigók, pintyek, cinkék, verebek röpködtek és mókusok ugrándoztak körülötte, vagy telepedtek mellé a padra, de még a vállára is. Mindig vitt nekik eleséget, és a tenyeréből ettek. A pávák és aranyfácánok nagy kegyesen hagyták, hogy megsimogassa őket.
___Jó két hete lakott már a kastélyban, de még senki se hallotta énekelni. Ha meglátta a földesurat, elfutott és elbújt előle. Egy alkalommal azonban annyira belefeledkezett a színpompás, bódító illatú virágok szagolgatásába, hogy túl későn vette észre, és annak sikerült elkapnia a karját.
___– Azért vettelek magamhoz – mondta neki –, hogy hallgassam az énekedet, és arra számítottam, hogy sose fogysz majd ki a szebbnél szebb dalokból. Bőségben van részed, szép ruhákban járhatsz, minden kívánságod teljesül, és szeretettel bánnak veled. Hogyhogy sohase énekelsz?
___A lány elfordította a fejét és félénken, szánni való erőfeszítéssel szabadulni próbált.
___– Nincs miért – felelte végül alig hallhatóan.
___A földesúr megütközött a válaszon. Sehogy se értette.
___– Akkor visszaadlak a mostohádnak – mondta némi gondolkodás után, bosszúsan.
___A lány arca alig észrevehetően felderült.
___Ahogy pár hét múlva, egy hűvös, borús, szeles alkonyon a földesúr ellovagolt a tanya előtt, az udvar homályából újra hallhatta a lány énekét. Még gyönyörűbbnek találta, mint azelőtt.

 


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS