2018. február
Fiatal vagyok, gyermekeinket viszem óvodába és iskolába. A rákoskeresztúri buszmegállóban ácsorgunk a gyönyörű tavaszi napsütésben nézelődünk, beszélgetünk, én valahogy nem készülök dolgozni, eszembe sem jut a munka. Az úttesten rengeteg jármű tülköl, dudál, az autók között feltűnik egy kerékpáros, jóképű, izmos fiatalember fekete, rövidnadrágban és vakító fehér pólóban. Lassít előttem, miközben kitartóan kedvtelve néz, feltűnik fekete, dús haja, mosolya: mintha már láttam volna őt egy film főhőseként. Még integet is. A következő képsorban ismét ott állok a buszmegállóban rettenetesen zuhog az eső, villámlik is, de nem dörög, sietősre veszem, elindulok gyalog hazafelé, egy megállónyira van a házunk. Ekkor tűnik fel újra a kerékpáros, teljesen elázva, de mosolyog, lassít, mellettem tolja a biciklit, beszélgetni kezdünk. A házunkhoz érve kérem, hogy jöjjön be hozzám, amíg eláll a tavaszi zápor. A férfi hajlik rá, jön velem az ici-pici kis házunkba. Azonnal törülközőt adok neki és egy pólót, az övét a villanyradiátorra terítem, hogy mihamarabb száradjon meg. A férfi körülnéz a lakásban, dicséri a rendet és hálásan köszöni a segítséget, néz gyönyörű szemeivel, nem szól nagy csend van, semmi sem történik, de láthatóan nagy béke van bennünk…
A Szabadság-sugárkörúti iskolába tévedek, az ének terembe nyitok be, ahol éppen próbát tartanak. Az igazgatónő ismerősként üdvözöl, örül, hogy beállok az énekkarba. A nagy fekete utazótáskámat leteszem egy székre, mert a kórházba készültem, innen pedig tovább is megyek. Most viszont nagyon jól esik ebben a vidám kis közösségben énekelni, kiengedni és kipróbálni még egyszer a hangom. Az énektanár megdicsér, kér, hogy máskor is keressem meg őt és a társaságot. Éneklek szívből, csodálkozom is, hogy még mindig tudom a dalok szövegét, valahogy mindegyik pontosan idéződik…
Könyvbemutatón, vagy felolvasóestem van a város másik végében egy közösségi házban. Meghívtam néhány kortárs költő- író barátomat is, de nincsenek itt akikre a legjobban számítottam, jó ha húszan ülünk a tágas teremben. Nagyon bosszant az érdektelenség, ismét megfogadom magamban, hogy csak azok az emberek számíthatnak rám estjeinken a jövőben, akik ma itt vannak miattam, velem: Beszélgetőtársam kér, hogy olvassak fel néhány újabb versemet, készséggel teszem, amikor a hallgatóságból epés megjegyzéseket hallok, valakire egyre bátrabban pocskondiázza az írásaimat. Nagyon bánt a dolog, páran védelmemre kelnek, aztán verekedéssé fajul a vita. B.R. és G.J. miattam keveredik ökölharcba. Restellem a történteket, el akarok szökni a helyszínről, de nem találom a kabátomat meg a sapkámat, hazáig ilyen lengén megfagynék.
Vidéken vagyok, B. fiam még kicsi – kisiskolás – vagyok messze, nem tudom melyik településen vagyunk. Az apjához hoztam őt, mert már régen találkoztak – az a feltűnő, hogy nem tudom ki az apja, nem is látom az arcát, de magához öleli a gyereket, amikor megérkezünk a helyi állomásra. Megbeszélem vele, hogy délutánig elviheti magával a gyermeket, de időben hozza vissza, haza kell érnünk, mert holnap iskolába megyünk. El is mennek, én egy étteremben megebédelek, aztán sétálok a kisvárosban.
Az apa pontosan visszahozta a fiamat, még van időnk egy közös játékra is bújócskázni kezdünk ott, az állomáson. Játék közben a gyerek elbújik, nem jön elő hiába, szólongatjuk, mindketten keressük, de nem találjuk, bevonjuk az állomás személyzetét is a keresésbe – bemondják nevét a mikrofonba, zeng a környék, de nem mutatkozik a fiam. Már – már az őrület határát súrolom, a gyerek apja vigasztal- nem mehetett messzire. A vonatunkat természetesen lekéstük, ha meg is találjuk őt, csak késő éjjel érünk haza. Kőbányára. Kétségbeesve hívom a nővéremet, hogy nem érünk haza, beszélje meg valamelyik napközis nevelővel, hogy cseréljen velem, holnap ő tartsa meg az óráimat, én pedig délután a napköziben töltöm le a kötelező óráimat, – sikerül elintéznem a műszakcserét, de a gyerek még sehol sincs, keresünk tovább…
Hozzászólások