Azt mondták róla, hogy ha valaki, akkor ő az, aki képes tisztán és ápertén megjósolni a jövőmet. Hát persze, hogy nyomban kíváncsi lettem. Nem a javasasszonyra – aki egyébként egy hórihorgas, rossz szagú szipirtyó volt –, hanem a jövőmre, mert tudvalévő, hogy Éva ősanyánk óta minden asszonyi állat azt kívánja, amitől eltiltották s nem tudja elviselni a beláthatatlanság korlátait.
Nos, nézte, nézte a vénség az ide-oda kanyargó „esti utakat” meg a mindenféle kígyózó humbukkot, aztán rámutatott egy pontra a csészémben és megszólalt:
– Maga nemsokára meghal. Látja itt ezt az ujjat: ápertén mutatja a hátralévő kétnapnyi életét.
Aztán úgy nézett a szemembe, mint a bíró, aki épp kimondta a gonosztevő halálos ítéletét.
Hazáig a fél kilométeres utat három óra alatt tettem meg. Ma sem tudom, merre kószáltam. Azon a napon szülővárosom olyan idegen volt, mintha akkor csöppentem volna bele. Ismeretlen utcákon jártam, idegen emberek haladtak el mellettem. Folyton az kóválygott az agyamban, hogy két nap múlva minden, azaz MINDEN itt marad. Lényegében folyik tovább a saját medrében, mintha mi sem történt volna, csak hozzám viszonyítva marad itt. Mert én elmegyek valahova. Pontosabban nem megyek, hanem visznek. De valójában ez sem fedi a teljes igazságot, mert egyesek szerint az, akit csak úgy vállon kell vinni egy pulitúrozott ládában, már nem én leszek. Ugyanis a valódi ÉN már valahol a föld és a nemtudomhányadik ég között bolyong, és onnan lesi ki sír és ki örvendezik ezen az egyfelvonásos bohózaton. Mert ugye minden ember csak egyszer játszhatja végig a halálát, bár megint mások azt állítják, hogy ez az egy is megismételhető egy másik testben. Tény, ami tény: az a szipirtyó úgy összekutyulta a szürkeállományomban felhalmozott arzenált, hogy ha akkor rámkérdez valaki, azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány (ha a halál előtti pár napon ez egyáltalán érdekelhet valakit).
Nem részletezem, hogyan értem akkor haza és mivel ütöttem agyon az időt az állítólagos halálom napjáig, csak arra a – nem éppen mellékes – hírre térnék ki, hogy a javasasszony, aki a sok kacskaringóból kiolvasta a halálomat, két nap múlva feldobta a talpát, én pedig itt maradtam a befejezetlen búcsúlevelemmel meg a hagymányira duzzadt szememmel.
Ma sem tudom elképzelni, mi történhetett. Melléfogott volna ez egyszer a tudálékos vénség, vagy időközben VALAKI feléje fordította azt az ujjat a csészémben. Mert ugye tudjátok, hogy jövendőmondók ide, sámánok tova, létezik VALAKI, akinek csak egy huncut fintorába kerül egy ilyen fordulat.
Hozzászólások