Tegnap éjjel Istennel vacsoráztam.
Több meghívót küldött a héten, de én mindet összetéptem.
Mivel ő rejtélyes és titokzatos, sosem fogalmaz egyértelműen, halandók számára száz százalékig érthetően, így félreértettem az invitálást.
Hittem, hogy megelégszik azzal, hogy gondolok rá vagy olvasok róla, boldogsággal és hálával tekintek rá, de ő mást akart. A vele való személyes találkozás roppant gyötrelmes, így kényelmi okokból, gyávaságból és lustaságból szívesen lemondtam volna róla, de ő nem tágított.
Mert ő ilyen, amit a fejébe vesz, azt megteremti, pedig én már tegnap ettem levest és fogynom is kellene, két vacsora már sok nekem.
Megrántotta a vékony selyemszálat, melyet hozzám kötött, amikor e birodalomba engedett és ráncigálni kezdett, adjam csak meg magam és menjek.
Az utazáshoz a bőröndömet ki kell csomagolnom. Teli poggyásszal nem tud felhúzni magához.
Van egy bőröndöm, amellyel elválaszthatatlanok vagyunk.
Ebben tartom a villámként cikázó, önmagát millió szám reprodukálni képes gondolataimat. Az akaratomat, mellyel én itt a világban építkezni akarok, ez egy súlyos teher, mert a makacsság is hozzá tapadt. Így még néha én sem bírom ezt az utazótáskát egy centivel sem odébb húzni.
A félelmeim már megkövesedtek, de nem fényes arannyá váltak, hanem piszkos, férges, bűzlő agyagos, törmelékként feszítik a kofferem alját.
Kirámoltam, kínok között, lassan, koncentráltan mélyen lélegezve, könnyekkel a szememben. Önmagamtól váltam meg, hová leszek én, mi marad belőlem, a buborékként szálló emlékeim és álmaim is kiszabadultak! Elvesztem, megsemmisültem, szinte alig lélegzem, már készen állok az útra, lebegek. Pille könnyű vagyok, már húzni sem kell, magamtól emelkedek, egyre feljebb és feljebb.
Már nem érzek fájdalmat, már nincs testem, már szabad vagyok, már nyílik a világ, már kitágul a tér, már könnyű a lét, már látom a terített asztalt, melyet Isten nekem készített elő.
A fényes tányéron békét, tudást és nyugalmat tálalt ki nekem, amelyből annyit vehetek és ehetek, amennyit csak akarok, nem fog ártani az alakomnak.
Rám mosolyog, látom, hogy szívesen beszélgetne velem, de nincs mit kérdeznem, nincs mit mondanom, hisz ő tud mindent, nekem meg elég, amit vacsorára ehettem.
– Esetleg maradhatnék reggelire is, vagy Örökkére? – kérdezem szemlesütve, de ő nemet int a fejével.
– Csak vacsorameghívást kaptál, nem a megszabadulást!
Ismét itt vagyok a teli bőröndömmel, melyből nem hiányzik semmi. Ki kellene szanálnom a sok ballasztot, hogy itt a földön is felhőkön járjak, de a kővé dermedt félelmeim mozdíthatatlanok, csomagolnom kellett volna egy kis bátorságot, Isten asztaláról.
Hozzászólások