Bölcseleti-misztikus próza – 41. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Bölcseleti-misztikus próza – 41.

 

A bosszú

 

Az első hónapokban az alkalmazkodásra, mondhatom inkább, a túlélésre összpontosítottam, s emiatt kevésbé foglalkoztatott a tény, hogy besúgás áldozatául estem, még kevésbé pedig a besúgó kiléte. Igyekeztem elkerülni, hogy úrrá legyen rajtam a tehetetlen düh és a kétségbeesés; úgy éreztem, könnyen végzetes lehet abban az élethelyzetben.
___Egyetlen barátomra vagy ismerősömre se gyanakodtam, egy idő után azonban, amikor már annyira elfásultam, hogy nem tudtam különbséget tenni az emlékeimben barát és ismerős között, úgy gondoltam, bármelyikük lehetett. Beláttam persze, hogy a balszerencsém miatt leginkább magamat okolhatom, mert jóhiszeműségemben biztosra vettem, hogy mindegyikük a fennálló rendszer, a diktatúra ellen van, ahogyan arra okkal következtethettem a megnyilvánulásaikból. Tény azonban, hogy a legtöbbnyire kocsmában zajló beszélgetéseink legfőbb témája nem a politika volt, de időnként óhatatlanul ráterelődött a szó. Egy ilyen alkalommal megjegyeztem, hogy le kellene dönteni a Tábornoknak a főtéren álló hatalmas szobrát, ami egyértelmű jelzés volna a hatalom felé, és nem kis visszhangja lenne a határokon túl is. Amolyan elejtett megjegyzés volt, hamvába holt ötlet, hiszen tudván tudtam, hogy senki se vállalná egy ilyen akció megszervezésének és végrehajtásának a kockázatát, én pedig a legkevésbé. A hosszú asztal másik végén ülők bizonyára nem is hallották a nagy lármában, arra pedig, hogy kik ültek a közvetlen közelemben, nem is nagyon emlékszem, hiszen utána még jó párszor összejöttünk, mígnem egy jóakarónktól, aki bizonyára közülünk való volt, azt az üzenetet kaptuk, hogy egy darabig nem tanácsos együtt mutatkoznunk.
___Alig pár napra rá tartóztattak le. A kijelentésemért – amiről a nyomozó hatóságok „megbízható forrásból” értesültek, és aminek tanúsítására senkit se idéztek be az egyetlen tárgyalásra –, meg még néhány koholt vád alapján halmazati büntetésül öt év börtönre ítéltek.
___Hosszú hónapok teltek el, mire úgy-ahogy megszoktam a börtönéletet. A szabadulásom időpontja reménytelenül távolinak tűnt, az ismeretlen besúgó iránt táplált engesztelhetetlen gyűlöletem és bosszúvágyam azonban kellő erőt adott, tartotta bennem a lelket. Arra nemigen gondoltam, hogyan fogom kideríteni a kilétét, felkutatni és számon kérni tőle a tettét; képzelgéseim sokkal inkább a bosszúállás legkülönfélébb módozataiban merültek ki, bár végül, mint valamiféle mámoros ábrándból kijózanodva, mindannyiszor tudatára ébredtem, hogy természetemből, lelki alkatomból adódóan aligha lennék képes testi fájdalmat okozni, vagy akár csak ártani is neki. Az iránta táplált engesztelhetetlen gyűlöletem és bosszúvágyam mindazonáltal szemernyit se csillapodott az idő múlásával.
___Már több mint egy évet töltöttem a börtönben, amikor egy napon, miközben sorban álltunk az ebédosztáshoz, egyik fogolytársam, akivel egyébként egy szót se váltottam azelőtt, odalépett hozzám, és egy többszörösen összehajtott cédulát adott át.
___– Odakintről küldik – csak ennyit mondott.
___Zsebre tettem. A cellámban első dolgom volt, hogy széthajtsam.
___Egy név volt ráírva, nyomtatott betűkkel, ceruzával. A besúgó – gondoltam mindjárt, anélkül, hogy egy kicsit is meglepődtem volna. Emlékezetembe villant, hogy épp szemben ült velem azon a bizonyos estén, és az ötletem hallatán megjegyezte, tárgyilagos hangon, mondhatni egykedvűen, hogy már neki is megfordult a fejében. Mellesleg rokonszenves, halk szavú és meglehetősen zárkózott fiatalember volt. Keveset beszélt, ám megfontoltan és választékosan; ő lehetett a legtájékozottabb s talán a legműveltebb is közöttünk. A legfurcsább az volt benne, hogy sose nevetett, a legszellemesebb vicceken és tréfákon se, legfeljebb elmosolyodott, kissé elnézően, leereszkedően. Nem nagyon bírta az italt, és ha többet ivott a kelleténél, csak meredt maga elé szótlanul. Egy ilyen alkalommal az összejövetel végeztével hazakísértem; igencsak messze lakott tőlem, ahogy kiderült.
___Akkoriban kizártnak tartottam volna, hogy besúgó, ám ahogy nevének olvastán hirtelenében magam előtt láttam, arra gondoltam, ki más is lehetne az abból a társaságból. (Évekkel a szabadulásom után alkalmam is volt megbizonyosodni róla.)
___Hálát éreztem ismeretlen informátorom iránt, hogy gyűlöletem és bosszúvágyam tárgya többé már nem egy névtelen és arc nélküli fantom. Talán éppen emiatt azonban, tehát mert tisztán magam elé tudtam idézni őt, személyes ismerősömet, képzelgéseimben kínzások helyett csak gyötrelmeknek és megaláztatásoknak vetettem alá, meg persze válogatott szitkokkal illettem. Gyakran álmodtam vele, s olyankor szabadjára engedtem az indulataimat; legtöbbnyire kőbányában, valami monumentális építkezésen, vagy silány földeken, tűző napon dolgoztattam, mint rabszolgát, és élvezettel korbácsoltam meg a legkisebb vétségért is, vagy éppen minden ok nélkül. Ilyen álmaim után valamiféle elégtételt éreztem napokig, és szinte derűs volt a kedvem.
___Aki nem tapasztalta, aligha hinné el, milyen jól értesültek a börtönlakók a kinti világban zajló eseményekről, milyen éleslátással ismerik fel egyesek a közöttük rejlő összefüggéseket, és mennyire megbízható következtetéseket vonnak le azokból a jövőre vonatkozóan. A börtönben hallottam először például, hogy a Tábornok gyógyíthatatlan beteg, és a rendszer minden eresztékében recseg-ropog, a végnapjait éli. Egy napon pedig – már éppen két éve voltam bent – azt kezdték rebesgetni, hogy a politikai foglyok hamarosan amnesztiában részesülnek. Ez jó három hónap múlva meg is történt.
___Alig egy héttel a szabadulásomat követően, egy napsütötte kora tavaszi délután rászántam magam, hogy elsétálok arrafelé, amerre a besúgó lakik, hátha szerencsém lesz és megpillanthatom, bár arra is gondoltam, hogy időközben máshova költözött. Egyelőre csak látni akartam; valójában azt se tudtam, hogyan szólítanám meg, a bosszú bármelyik formáját pedig, amit valaha is elképzeltem, egyszeriben képtelenségnek találtam. Alig fél órája üldögéltem a kávéház ablakánál a házzal szemben, amelyben reményeim szerint még lakott, amikor megpillantottam a szinte kihalt utcán, a szemközti járdán. Ráérős léptekkel közeledett, s mielőtt eltűnt volna a kapualjban, egy pillanatra megállt és sebtében körülnézett.
___Nem éreztem gyűlöletet iránta, inkább némi szánalmat, és nyoma se volt a bosszúvágyamnak. Egy kicsit el is csodálkoztam rajta, de aztán arra gondoltam, hogy képzeletemben és álmaimban bizonyára elég szenvedést okoztam neki ahhoz, hogy levezekelje a bűnt, amit elkövetett ellenem, és elnyerje a megbocsátásomat.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Bölcseleti-misztikus próza – 41.”


  1. Ismerős eset édesapám korából…

    Hozzászóló: Kiss Tamás | 2021. április 17., 10:17

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés