Álomnapló (részletek) – 42. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Álomnapló (részletek) – 42.

1.

Tanítás után sietek a buszmegálló felé, mert hatalmas vihar készül. Még az út feléig sem érek, amikor lefékez mellettem egy szürke autó, volt párom nyitja a kocsi ajtaját, int, hogy száljak be, nehogy megázzak. Szakításunk óta ez az első alkalom, hogy találkozunk, beszállok a vihar elől, keveset beszélünk, mert ő az utat figyeli eső közben. Hazáig visz, házunk előtt megköszönöm a segítséget, amikor szállnék kifelé, azt mondja, hogy szeret – talán sosem mondta ezt a bűvös szót ilyen hangosan, mint most. Mondhattad volna előbb is, gondolom, ám csak annyit tudok válaszolni, igencsak megkéstél a vallomással. Miért késett volna meg, hiszen még néhány hete váltak szét az útjaink. Kérdőn néz rám. El kell mondanom, hogy közben én is szerelmes lettem, ezt a különleges elfelejtett érzést nem dobhatom el, ez az Isten ajándéka. Egyre inkább fokozom az új szerelem dicséretét. A másik szívében mintha kardot forgatnék, először látom sírni, nem szégyelli, azt próbálja kinyögni, hogy nem gondolta volna, hogy ennyire hiányzik a sok együtt töltött év, no, meg én…

 

2.

Vaszari házunkban vagyok, anyám szobájában. Az összetolt ágyak ablak felőli részén fekszem, TV-t néznénk, mert végre új TV-játékkel rukkolna elő a híres TV-csatorna. Hirtelen betódul a szobába egy csomó hívatlan ember, élükön a hűtlennel, aki rendezkedik, hogy ki melyik fekvőhelyet foglalja el. A gyerekeket a mellettem levő üres ágyra fekteti, a felnőtt párt a sarokban álló heverőre küldi. Ezután ő próbál elhelyezkedni mellettem az ágy szélén. Szólok, hogy ő már nem fekhet ezen az ágyon soha – dehogynem, mondja nevetve, most járt le a nyári szünet, most jönnek vissza a nyaralóból. Magyarázom, hogy itt nincs helye többé, de beszélhetek, egyik fülén be, a másikon ki. Rokona nem érti nagyon a beszédet, de a helyzet tragikumát igenis átéli, felkel a heverőről, öltözködni kezd, és azt mondja, elindul haza. Exem zavartan pislog, képtelen megmagyarázni a helyzetet.

 

3.

A városközponttól távol bóklászunk az unokáimmal, a hiányzó iskolaszereket szeretnénk megvásárolni. Már hosszú órák óta rójuk a nyáron feltúrt várost. Itt a külvárosban alig van közlekedés, mert hatalmas árokrendszerek, földkupacok teszik sivár, holdbéli tájjá a vidéket. Ijesztő, hogy több mint 100 méterre van a túlsó oldal, nagyon meggondolja az ember, hogy nekivágjon-e az útnak, vagy rögvest forduljon vissza. Sajnos a másik oldalon van egy írószerbolt, ahová át kellene jutnunk. Korina unokám azt javasolja, induljunk egymás mögött szép sorban a pallón, ő megy elől és mutatja majd, hogy hova léphetünk. Ugrál, akár egy kengurukölyök, nem nagyon tudjuk követni, mert a kicsikkel csak tyúklépésben lehet haladni. Olivér legénykedne ugyan, de felfogja, milyen veszélyes itt a mély árkok között ugrándozni, inkább megfogja a kezem.

 

4.

Roland fiam nagy zivatarban vezeti az utasokkal teli buszt, mintha a Komló és Pécs közötti kanyargós útszakaszon történne az egész. A hegyoldalból rengeteg sarat mos a sűrű eső, a jármű csúszkál az egyre veszélyesebbé váló úton. Nem tudom, honnan figyelem az eseményeket, miért pont ezt a képsort kell követnem? Egyre jobban pánikolok a látványtól. Féltem a gyermekemet, meg az ismeretlen utasokat, azon veszem magam észre, hogy sírok és hangosan imádkozom, saját hangomra ébredek. Reggel hívom a fiamat, hogy ma különös óvatossággal vezessen, ő megnyugtat, hogy jó helyen van, éppen Velencében csónakázik menyemmel, és a turistacsoporttal.

 

5.

Volt kolléganőmmel álmodok mostanában. Ma éjjel is Mariann tűnik föl előttem Rákoscsabán az egykori híres étterem előtt a buszmegálló közelében. M. sétál, majd toporog, szűk kabátkáját szorosabbra húzza össze karcsú testén, ahogy közelebb megyek, megdöbbenve észlelem, hogy Tolsztoj híres nőalakját Anna Kareninát juttatja eszembe, sőt egyre szebbnek látszik a filmes kosztümben. Köszönök és kérdezek hogyléte felől – bár nem ismer fel -, válaszol, hogy a lányát és az unokáját várja órák óta. Hívnám a sarki étterembe, hogy egy kávé mellett beszélgessünk, de valahonnan előkerül egy trojka, a szürrealista képsor következő jelenetében M. felszáll arra, bábuszerűen búcsút int és eltűnik a Zrínyi utcai kanyarban.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Álomnapló (részletek) – 42.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés