A faluban hetet harangoztak, amikor megnyitotta háza ajtaját. Csend köszöntötte, esti árnyékok és porszag. A pornak szomorú illata van. Itt nem járt senki tavaly óta – Don Quijote körülnézett, az ajtót szélesre tárta és a kertbe indult. A fűzfa alatt megállt: – Megjöttem, öreg! – köszöntötte a kertsarok hallgatag őrét. A fűz még jó húsz éve, egy viharban elferdült, de a törzse azóta is biztonsággal kapaszkodik a földbe. A fűz komoly óriás, az ágai fecsegő kis hitványságok. Don Quijote felmosolygott a fának: – Látom, volt viharod – a lehullott gallyat az árokszélre hordta. – Túl fogsz élni engem, pedig régebben laksz itt, mint én. Jó helyed van, néha irigyellek.
Amikor a kert gazdája lett, olyan fáknak akart otthont adni, amiket a könyveiben olvasott: bibliai terebintusnak, afrikai szikomornak és araukáriának, ami leginkább Mexikóban nő. Kinevették, ilyen fák nem voltak Somogypagonyon. Don Quijote akkor földbe ásott néhány páfrányt, egy sor tuját. A páfrány alacsony maradt, a tuják nyurgák lettek.
A kerítésen túl homályos négyszög hunyorgott a feketülő estében: néma falakkal, vaksi ablakszemekkel egy ócska magtár. Valamikor malom volt, aztán megroggyant… Don Quijote elképzelte, hogy egyszer színészek jönnek bele, bábosok, köréje gyűlik a környék népe. Hogy örülne akkor a vén malom. De a falu kikacagta Don Quijotét, és a vállát vonogatta.
Most a kúthoz ment, a kútház tornyos várkastély volt a kertben. Benne sötét és hűvösség, ha hozzáért – lánccsörgés szólt a mélyből. Don Quijote a kút vas kerekén felejtette kezét.
Begyalogolt a páfrányok közé, az esti harmat már mindent belepett. Az égen felhunyorogtak az első csillagok. Mindig ugyanazok, mindig ugyanott. Don Quijote megszámolta a Göncöl-szekér öt csillagát, ötöt, annyi látszott a fűz fölött. Ha távolabbra ment, láthatta a többit is. De ő most nem ment távolabbra. Visszaindult a házba, az ajtó szögletes, fekete szájat tátott rá.
Egy őrszem mozdulatlanságával feküdt a keskeny ágyon. Nyitott két szeme szinte keresztülfúrta az éjszakát. Mintha mozdult volna a világ, vagy amennyi a világból belefért a somogypagonyi éjszakába. Kirajzolódott egy hajdan volt feleség, egy megíratlan könyv, egy elkóborolt kutya, és a tudat, hogy még mindig nem járt Barcelonában. Megjelentek, aztán csöndesen ellebbentek, talán az álom vitte el őket, talán a töprengő ébrenlét.
Ódon fapolcot szögezett a falra, itt sorakoztak a könyvei: lovagregények, kalandregények, régi korok régi vitézeiről és nyárfarezgésű kisasszonyokról. Amelyik történet nem úgy kanyargott, ahogyan ő szerette volna, nem vette többet kézbe azt a könyvet. Sőt, leparancsolta a polcról, mehetett vissza, a fővárosba. Helyette másik érkezett. Egyre több könyv, egyre több sors, a magáé is ott volt közöttük.
Egy hang váratlanul tolakodott a szobába, ajtón át, falon át. Nem az éjszaka hangja volt. Don Quijote elparancsolta árnyait, sötétre volt szüksége, hogy tisztán lásson. Ember hangja, állat hangja – mindegy. A kertben motozás vagy vergődés. Semmi kétség, a csapda… Ami egy szilvafa villás két ága közt tűnődött húsz éve. Most leesett, és foglyul ejtett valamit. Don Quijote az éjszaka sötétjén át is látni vélte a küzdelmet a csapóvas és egy élőlény között. A csapda rókát fogott, Don Quijote felismerte a dühös, halk vakkantást. A földre térdelt, jobbjával a csapóvasat emelte föl, baljával a csapdát szorította a földhöz. Az állat kiperdült a veszedelmes vasak közül, és a kerítés felé inalt. Vagy vánszorgott… Don Quijote szinte a maga karján és nyakán érezte a kegyetlen csapdát, és, hogy most haladékot kapott a pusztulástól. Egy róka képében… Megmentettem az életét – töprengett Don Quijote –, azzal köszönte meg, hogy nem harapott belém. Don, a rókák mindent látnak! – visszabotorkált a házba. Az őrszem nyugalmával aludt el a keskeny ágyon.
Csúf üvöltésre riadt: – Rosseb a fajtádat! – és riadt károgás, elhajított lapát zaja, kerítésé, amelybe belerúgnak. Pancsó Sandri tombolta végig a szomszéd udvart. Gatyában rohant ki a házból és gumicsizmában. Markában egy nyaka szegett tyúkot szorongatott: – Megfogta, a szájából téptem ki a büdös rókájának! Ki kell irtani valamennyit! – meglengette a kókadt trófeát, aztán a földhöz vágta.
Don Quijote a kerítésen át figyelte szomszédja haragját: – Megfojtotta és már vitte volna. De sántított, én meg… – most hencegni akart Pancsó Sandri, de elharapta a szót: – Mindenki láthatta!
– Én nem láttam semmit – hárította el magától a tanúságot Don Quijote, és megnyugodva tapasztalta, hogy a rókának nyoma veszett. A tyúkot sajnálta, Pancsó Sandrit nem különösebben. Pancsó Sandriné kidugta fejét a konyhából. Férje felkapta a földről az elhullott baromfit, és megrázta az asszony orra előtt: – A legszebb tyúkunk, látod? Csinálj belőle ebédet! – és a kezébe nyomta. Don Quijote elfordult és a kút mélyét vizsgálgatta: – Lám, mivel jár egy jó cselekedet, egy élet megmentése. – A kút a láncát csörgette, mit neki az ilyen felföldi tragédiák.
– Hej! – rikkantott Pancsó Sandri. Húsz éve nem tudták eldönteni, hogy tegezzék vagy szomszéduramozzák egymást a kerítésen át. – Az ott! – és Pancsó Sandri elnézett szomszédja feje fölött.
– Van valami mögöttem? – kérdezte óvatosan Don Quijote a haragját félretevő szomszédtól. Az följebb húzta hasán a lecsúszni készülő gatyát, és azután szólt: – Hát az a… izé, ott. Az a magtár vagy mi a fene, malom. Az jó volna nekem, tyúkólnak. A falu földjén áll, senkié, róka abba be nem megy – szeme földerült, szája vigyorra nyílt.
– Én abban színházat akartam… – nehezen pergette ki a szót Don Quijote. – De hogy tyúkházat…!
– Rossebnek kell színház. Megyek a polgármesterhez. Majd az ideadja nekem – elfordult Pancsó Sandri, gumicsizmájában beklaffogott a házba. Fehér ingben lépett ki aztán a kapun, nyalka öntudattal, mint aki a kormányzóhoz készül. Meglátta Don Quijotét, aki éppen vizet húzott a tujáknak, a páfrányoknak. Megtorpant, ujja, mint szurony meredt a szomszéd arcába: – És, ha már ott vagyok, megmondom neki, vágassa ki azt a vén fűzfát, még a végén rádől a villanyvezetékemre. Haszon úgysincs belőle… – és már ment is végig a falun, malomkérőben.
– Az én fűzfámat ugyan ki nem vágatja senki – riadt utána Don Quijote, de szavát már csak Pancsó Sandri háta hallotta. Állt a fája alatt bús képpel, két kezét karba fonta, ajkát feszesre zárta. Az öreg fűzfát? Amelyik árnyékot vet a nyári hőségben, amelyik levélszőnyeget borít a kertre? Ha a kertben vagy, sose vagy egyedül, a fűzfával a világ társul hozzád. Mert görbén nőtt a százados súly alatt? Hogy foghatna rá akárki fűrészt?! Egy Pancsó Sandri vagy a somogypagonyi főpolgár?
Dúlva került elő Pancsó Sandri, fúlva mesélt asszonyának, de úgy, hogy a kerítésen át Don Quijote is hallotta. A polgármester azt mondta, a malom közvagyon, a faluban vaddisznót jeleztek, hármat is, nem rókát, méreg nincsen, azt a fát meg azért nem kell kivágni, mert görbe, azt mondja. És ment szemlézni, és azt mondta, lehet, hogy este idejön, és mégis megnézi a malmot. Úgy hogy ne főzzed meg a tyúkot, hadd lássa – Pancsó Sandri fehér ingben maradt, és le-föl járt-kelt a kőporos udvaron, és locsolta kannából a kőport. Az asszony pedig másik tyúkot vágott, a rókásat félrerakta, a másikból levest főzött, direkt a polgármesternek. És bekötötte a haját, és az asztalt kihurcolta a verandára, pedig azt sose… de most igen… most jön a polgármester…
A polgármester pedig kezet fogott Don Quijotéval, aztán zsebre tette ökleit, hiszen Pancsó Sandrival ma már találkozott. A malmot elég hitványnak nevezte, nem is jó az másnak, mint tyúklaknak – így mondta, és nevetett. Pancsó úrnak bérbe adható éppen, de ebből nem csinálunk rendszert – és figyelmeztetően fölemelte mutatóujját. Don Quijotét biztosította, hogy egyszer majd lesz színház is Somogypagonyon, ha nem, hát bábkuckó a gyerekeknek, mikor minek van itt az ideje. Tenyerével megütögette a faluszerte híres fűzfát, kijelentette, jól bírja még magát az öreg, sőt, a kerítésen át még árnyékot is nyújt a magtármalomnak és Pancsó úr tyúkjainak. A maga tréfáján aztán jót kacagott, vele röhögött Pancsó Sandri, és halvány mosolyra vonódott Don Quijote ajka is. Azzal a polgármester elsietett hivatali fellegvára felé, mert már keresték. Pancsó Sandri befordult a házba, a húslevest megették, a döglött tyúkot kidobták, Don Quijote még megvárta a Göncöl öt csillagját, utána visszavonult keskeny ágyára.
Álmában a somogyi völgyeken vágtatott végig, Rosinante lovára egy megszabadított várkisasszonyt emelt föl, és elnyargalt vele Tátika felé, az jó messze esik Pagonytól, megizzadt a Rosinante is, Don Quijote is. Aztán álmában a másik oldalára fordult, és loholt Béndek-pusztára, ahol a pogány mórok az elfogott baktert éppen nyársra akarták húzni – a búsképű lovag szétkergette őket vízi fecskendővel. A mórok üvöltve menekültek, a felriadt Don Quijote észlelte, hogy a Pancsó Sandri kakasa kiáltja a hajnalt. – Hogy az a róka nem tudta volna ezt is… – kezdett bele egy csúf mondatba. Aztán talpra ugrott, a kút mélyéről vizet húzott, és fejét a vödörbe nyomta. Délután a La Mancha expresszel hazautazott a fővárosba. Végigböngészte a könyvespolcokat, két új bajvívástant és egy barlanghistóriát szemelt ki, hogy azokkal a pagonyi könyvállományt gyarapítaná.
Egy késő őszi délutánon ismét a kertje kapujában állt. Keze megremegett a kilincsen. A malom – immár végképpen – romokban hevert, tetején keresztben egy hatalmas fűzfarönk terpeszkedett, talán a szélvihar, talán villám tépte le és taszította a patakparti épületre. Tyúknak nyoma se volt benne, más élőlénynek sem. Malom nélkül mi lesz veled, Don Quijote? – sóhajtott fel a gondterhelt gazda. Aztán fölemelte tekintetét, a fűzfa ott sötétlett, ahol a helye volt, a kert sarkában. Fölötte pedig… fölötte pedig a Göncöl-szekér robogott égi útján, mind a hét csillagkerekén, mert éppen az a száraz ág szakadt le, amely a két hiányzó csillagot eltakarta.
Hozzászólások