Dan Propper és a posztnihilista ember emlékére
Az emberiség röhögésre ingerlő végrendeletéről
Az utolsó óra egyetlen percében sem tudhatja senki, hogy ez már az utolsó óra. Mert nem létezhet olyan, hogy „utolsó óra”. Az csak az ember, a halandó kétségbeesésének egyik képzete, a többé soha fel nem ébredéshez vezető út szörnyűséges időtartama. Az utolsó óra lehet egy képzelt történelem is, a végletekig romlottá vált ember végső vergődéseinek tragikomikuma. Bezzeg az univerzumnak sohasem lehet vége.
Nos, Dan Propper is egy efféle utolsó óra megírására szánta el magát, bizonyára nem véletlenül, és nem is hirtelen felindulásból. Az írás 1958-ban született, és valami végső szarkasztikus elkeseredettség üli meg, de nem csoda, hiszen a kapitalizmus, és benne Amerika „jóságos világa”, már addigra végképp lejáratta magát, megbukott mindenféle polgári morál, álmorál, és a politika és az üzleti szféra által generált idiotizmus, észrevehetetlen hétköznapi betegséggé és viselkedéssé vált. Ha rákattintunk a Dan Propper névre, akkor bizony már mindenféle üzletemberke bukkan elő mögüle, és csupán néhány sort lehet róla összeszedni, ami nyilván nem lehet véletlen. Úgymond az „ellenkultúra” harcosa volt, mivel a harácsolás és érzéketlenség társadalmában nemigen lehetett és lehet igazi emberi kultúrát művelni, hiszen minden a pénzen múlik, és akik adják a dohányt, azok nem mindig a kultúra fellegváraiban nevelgették szürke kis sejtjeiket, hanem mással, másokkal voltak elfoglalva, nem is akármilyen erkölcsi indíttatásokkal.
Dan Propper 2003-ban elment közülünk, senki sem siratta, helyette – mintegy őt is igazolva –, jobbára, a protekcionista, sokszor a végletekig lezüllesztett kultúra hullajtja mocskos végtermékeit. Tudjuk, és tudtuk is mindig, hogy egy efféle társadalmi rendszer utolsó órája, bizony akár több ezer évig is eltarthat, és még nagyon sok generáció kiválóságait fogja aljasságaival maga alá temetni. A „posztok” és a nihilizmus után, az elhülyített Homo sapiens számára, már csak a posztnihilizmus maradt, illetve már az abban való dagonyázás vált hétköznapi gyakorlattá. Halandók milliói szenvednek ebben a morális-kulturális-társadalmi kórban, így aztán nem is csoda, hogy egész életükben sem adatik meg számukra egy világos óra, és sokan még örülnek is ilyetén állapotuknak, azt hívén, hogy ettől boldogok… Az eszmei zűrzavarok oly fokait élte és éli át a „művelt nyugat”, de lassan az egész Föld összes „civilizált” polgára, ami már szinte kifejezhetetlen a hagyományosnak szánt műfajok, stílusok által, a filozófia pedig leginkább zavartan hallgat. Akiknek ép, emberi gondolataik voltak, és le is merték azokat írni, sorsuk pokollá válhatott; börtön, gyilkosság, száműzetés, az okosabbak kivonultak, elhagyták a „kultúrkört”, vagy éppen különféle módokon (kábítószerrel is) végeztek magukkal. (Olvassunk bele a kultúrtörténeti írásokba…) Különösen érvényes ez a szituáció, a ma „periférikusnak” tekintett, úgynevezett kelet-európai régióra, ahol a kapitalizmus sarát a kommunizmus szennye előzte meg, kétszeresen büntetve az itt élő generációkat. A többség, a „tömeg”, nyomorból nyomorba zuhant, az értelmiség kivonult, eltűnt, eltüntették. Akik beszervezhetőek, lefizethetőek voltak, vagy pártpolitikussá váltak, a megbízható „elemeket” testesítették meg, azok például oktatási intézmények igazgatói, tanszékvezetői lehettek, de sokukat koszorús költőkké és tudósokká is avattak. Nem lehet már letagadni, hogy világszerte devalválta magát az ember, önmagát tragikomikus hitvánnyá alacsonyította, bulivá tette saját életét, jelentéktelen féreggé lett.
Nem is könnyű kérdés, hogy hogyan, miféle műfajban, és egyáltalán mit lehet és érdemes egy ilyen látványos zuhanásról írni? Mondhatom; nem sokat, és már nem is érdemes. Költői kérdések sora merülhet fel az emberben Propper sorai olvastán is, így például; tán nem telitalálat „piros lámpát helyezni a Szabadságszobor kezébe”?, vagy a magukat szentnek tartott intézmények orgiáiról beszélni?, vagy a korlátlan, aberrációkkal telített szexmániákról beszélni?, vagy éppen, az elmeorvosokról?, vagy az „Amerikai Propaganda Bizottságról”, melynek alternatívái a kommunizmusban is virágzottak?, vagy éppen az „Emberi Méltóságról”?, melyet csak gyalázni voltak képesek a hatalom birtokosai? De nem csekély látlelet-felmutatás az sem, amikor azt mondja, hogy: „…a nevadai atomkísérleti térségben megnyílt a föld, és alóla egy dicső és eddig ismeretlen civilizáció került napvilágra, népének maradványaival együtt; a kiszáradt testek fohászkodó helyzetben maradtak fenn”?!, vagy amidőn „… feketelistára tett néger színészek egy csoportja fehér maszkot öltve a Dohány Út c. darabot mutatta be a hisztérikusan zokogó fajgyűlölő közönség előtt”?, mert nem a mindent elárasztó gyűlöletkeltés a hatalom mindenkori legfőbb célja?, tán nem mindent fordítva csinál ez a megvezetett lény?, miért is ne fordíthatnánk fel az összes vécékagylót?, miért is ne falhatnák fel az USA államkincstárát a falánk hangyák?, vagy miért is ne lehetne egy államot kiskorúvá nyilvánítani?, miért is ne lehetne „fájdalommentesen kiherélni mindenkit, akinek értelmi képessége nem érte el az átlagosat”, azt a bizonyos kötelező debil-szintet?, és miért is ne lehetne „eltörölni minden pénztárgépet”? , vagy „beteget jelenteni a világ valamennyi tisztviselőjének”?, hiszen szabadság van, csak éppen nem a józanság szabadsága, és vajon miféle konklúziót vonhatott le Propper az utolsó óra 59. percéből, ha nem azt, hogy; „Az utolsó óra 59. percében minden ajtót kiszakítottak keretéből, és hatalmas máglyára vetették őket; csupán a fityegő sarokvasak maradtak meg néma emlékeztetőnek egy szomorú és ijesztő történelemből”?, de még nincs vége, hiszen a 60. percben „felfedezték Amerikát, és a szépség és szeretet végső reneszánsza megkezdte örök időkre szóló uralmát…” Hát nem így van? Vagy mostanság tán másképpen van? Költői kérdés, nem? Netán, létezik aktuális, azaz bizonyos korhoz, rendszerhez köthető baromság? Vagy az emberi hülyeség, ostobaság, az ön-lealacsonyítás már-már genetikailag kódolt vágya társadalmi-szociológiai-politikai tényezőktől teljesen független? Majdnem ezt dalolja a humán etológia…
Az idő haladt, de az ember nem változott, nem volt képes rá.
Ha beismerjük fajunk regresszív spirálban történő „fejlődését”, akkor azt is mondhatjuk, hogy az „utolsó óra”, lényegében a spirál „feneke”, és ez az a pont, aminél már nincsen lejjebb, bár tudjuk már, hogy a bányabékák is egymás hegyén-hátán állnak… A Homo sapiens, biológiai-társadalmi története során, önmagának százféle poklot kreálván, a megsemmisülés szintjéig küzdötte le magát. Sanda zsenialitásából is adódóan, ezt a leküzdési folyamatot, annak jelentősebb állomásait, de egész folyását is, leginkább fejlődés gyanánt próbálta megélni, és mire okosabb gondolkodói ráébredtek arra, mondjuk a modern korban, hogy annyi az egésznek, akkor már késő volt, és lényegében az elkerülhetetlenné vált szellemi-szomatikus halált kellett széppé varázsolni.
Természetesen mindig voltak tiszta lelkű, nagy álmodozók, akik Isten mellett az emberben is hittek, hasonlóvá akartak válni Hozzá. Elsősorban művészek voltak, filozófusok voltak, az irodalom, képzőművészet művelői, akik minden időben, mindenféle kultúrkörben képesek voltak észrevenni és rámutatni az álarc-morál álságos, emberi méltóságot pusztító vonásaira, és jelezni, hogy valahol ennek a „színháznak”, egyszer rettenetes, végleges „szép új világ” vége lesz. Persze felfedezhetünk ciklusokat is – analóg módon az emberi szervezet létezési módjaihoz –, és ebben az esetben tényleg többszörösen is észre vehetjük a „visszatérés” tényét egy éppen aktuális „szép új világhoz”, hiszen minden történelmi korban, pl. a középkorban is fellelhető a rá jellemző, morális zuhanások özöne, csakhogy a fő irány, sajnos, egy lineáris, társadalmi rendszereket átívelő, mintegy azok romlottságait kumuláló időbeli morális zuhanás, mely a szubjektumokban kivetülő élettörténetekben, pályafutásokban is megmutatkozik. Individuális morál-zuhanásokban is példázza a folyamatot, és az egyes bugyrok, csupán állomásai a végső önmegsemmisítés felé való eszeveszett „haladásnak”. „Elveszett illúzió” a becsületes élet…(Balzac). A változatosság kedvéért, most Umberto Eco regényeire is apellálnék, (bár tömegesen lehetne példákat hozni más íróktól is), melyekben, történelmi koroktól függetlenül, szinte permanensen jelen van a mindenkori társadalmi-politikai légkör és a belőlük fakadó individuális morál-zuhanás. Bár mindenkor felbukkannak világító gyertyafények, kivételesnek számító történelmi időszakok, rendszerek, de az ember valójában sohasem kegyelmez önmagának. „A prágai temető” főhőse, főhősei, mintha csak a „tudatos nem én tudat” prototípusai lennének – már akkor, mondjuk Garibaldi idejében… Nem kell ezen csodálkozni.
Mindezek után jogos a kérdés; az emberben ténylegesen túlteng „a rosszra való hajlandóság?”
Az idézőjel Kant: „A rossz princípiumnak a jó mellett való lakozásáról, avagy az emberi természetben lévő gyökeres rosszról” című írásából származik – nem véletlenül.
Jelen szerző célja sem az, hogy az emberi természetben megülő „rossz” mindenhatóságát igazolja, de annyit azért meg kell állapítani, hogy, akár Kant időszaka óta, a jóvá levés tudatos, vagy Isteni adottságból származó, „a jóra való teremtett morális képességünk”, mint „eredeti erkölcsi adottságunk” felismerése, az abban való hit elérése érdekében tett önismereti munkálkodás, akár a gyermeknevelés területén, egyre súlyosabb és behatóbb politikai machinációk áldozatává lett, hiszen maga Kant is megjegyzi eszmefuttatásában, hogy „…a történelem minden időben egyértelműen ellenük tanúskodik”, mármint azok ellen – itt a pedagógusokat hozza fel –, akik mindebben hittek. De ki beszél már arról, ki hisz abban, hogy „a világ mozgása … szakadatlanul halad előre a rosszból a jobb felé…”? Ki hisz az abszolút, erkölcsileg tiszta emberi „maximákban”, és tevékeny, közreműködő elérésükben? Bizonyára ma is logikusan hangzik, hogy egy ember azért „rossz”, mert „gonosz maximákat” tett magáévá, más szóval; „az ember maximáinak alapjában romlott meg”, és bár „természeténél fogva”, inkább az élvezeteket és a hatalmat hajkurássza, azért csak-csak maradhatott volna benne valami Isteni… De nem maradt, mert önhittségében felordítva kijelentette, hogy „Isten halott!” Csakhogy ez a vagánykodás, nem úgy Nietzsche-féle módon vitte előre, hanem az önistenítés bumerángnak bizonyult, mert az ember maga halt bele ebbe a képzetébe, Isten nevét is elfeledve, pusztán használva őt, mégpedig a „kegyekért való folyamodás” okán, amidőn azt képzeli, hogy „Isten örökre boldoggá teszi (a bűnbocsánat által) anélkül, hogy jobb emberré kellene válnia”. De Kant szerint – és jól látja – van egy másik, úgynevezett „moralitás, vagy jó életvitel”, vallás, amikor azt gondolja, hogy „Isten jobb emberré teheti anélkül, hogy ő maga az imádkozáson kívül valamit is tenne ezért.” Azaz: nem teszünk semmit, nem hiszünk semmit, csak akarunk, követelünk, miközben „bűnökben” élünk. Így aztán, a „veleszületett tálentumát”, a „jóra való eredeti adottságát” leginkább fel sem ismerve éli le (és nem éli meg) életét.
Valljuk meg, Kant, ami a morált illeti, nagyon messze van korunktól. Szinte már romantikus, nosztalgikus érzés, egyfajta bölcs nyugalom keríti hatalmába az embert, ha az ő, jóhiszemű, emberben, Istenben hívő gondolatait pásztázza, és kellő levertséggel veszi tudomásul, hogy az egyre sürgetőbbé váló, Kantot idézve „forradalmi gondolati változás” lényegében sohasem következett be, és egyre csekélyebb az esély egyfajta „morális átalakítás” megcselekedésére, hiszen, a tömegkommunikáció általi átpolitizáltság, és reklámbizniszek világában, maga a szubjektum végképp képtelenné vált „gondolkodásmódjának megváltoztatására”, „jellemének megalapozására”. Mondhatjuk bátran, hogy ebben a tekintetben megállt az idő, nincs, mert nem maradt jövő idő, csak elszalasztott jelenek, elfelejtett múltak, és ilyetén tekintetben nem létezik morálisan megfontolt jelen sem, csak érdek-szituáció pillanatok sorjáznak át a zakatoló agyakon. És itt már nem lehet senkit sem „csak úgy” pesszimistának, dekadensnek, vagy nihilistának titulálni, mert elég hosszú volt a történelem ahhoz, hogy az ember el is felejtse abbéli igényét, hogy megváltoztassa önmagát, azaz; ne is vegyen tudatos, gondolati, filozófiai értelmű tudomást lelki állapotairól, azok irányairól, vagy leginkább egy tudati-fogalmi-gondolati káosz-állapotról, mely egyenes következménye saját deszakralizációjának… Az ember észrevehetetlenné vált önmaga számára, tudatos nem én tudattal bíróvá válásával, melynek következtében nem is maradhatott számára más, csak az egománia. Nem lehet életképes az az önmagát értelmesnek tartó lény, aki éppen ebbéli elmeállapotából adódóan, mintegy paradox; rendszeresen öngyilkos létmódokat produkál saját maga számára, és ebből következően olyan történelmet ír, melybe morálisan és fizikálisan maga is belepusztul. Ki merné ma már mindezt cáfolni?
A majdan valaki által megírandó „Utolsó óra”, akárcsak Propperé, a mindent elöntő, és leginkább mindenféle médiából áramló fogalmi-tudati káosz-állapotról is megpróbál majd képet adni. Lényegében az is csak egy lét-, és tudat-pillanat leképezése lehet, ami, mint minden, amit szubjektum csinál, egyéni és egyedi, csak az a rejtély, hogy ez a szellemi tohuvabohu, tudatos eltérítés eredménye-e, vagy megvezetettek vezetnek meg megvezetetteket. „Mindig is így volt ez” – mondhatja bárki. Lehet, de ily nagy volumenben azt hiszem nem lehetett űzni, hiszen hol volt például Arisztotelész vagy Kant időszakában a tömegkommunikáció a maihoz képest? Hát sehol…
Filozófiatörténeti időben gondolkodva, nem is csoda, hogy „meg kell tanulni” a gondolkodók, „fíloszok” világról, emberről alkotott elképzeléseit, hiszen már nem azok a gondolatok jutnak eszünkbe, mint egykori elődeinknek, mintha nem is ugyanazon a hangszeren játszottak volna ők és mi. Mintha a lételméleti kérdések nem is léteznének. Mintha a létezés egy automatikus „izé” lenne csupán, amit úgy lehet cseszegetni, mint egy idióta computert…
„Természetes”, hogy egyre kevesebb mai embernek jut eszébe, hogy példának okáért „sztoikus” módon gondolkodjon, vagy éljen. Netán szépirodalmat olvasson. Na ja, eltűnőben van az is… Sztáríróknak kikiáltott alakok handabandáznak. „Logikus”, hogy Isten is ünnepnapi gondolat-kirakattá lett, egyszerűen nem illik őt emlegetni a hétköznapokban, csak akkor vesszük szánkra, ha igen nagy a baj, mert egyszerűen kiveszett az etikából, avagy a morálból. Elgondolkodás, meggondolás helyett általában politikai elkötelezettségek által determinált „vagdalkozás” folyik a szellemi életnek nevezett, filozófiai igényeket elhagyott, de sok esetben mégis annak titulált „diskurzusok” (nagy divat lett ez a szó) során. Az úgynevezett „vitaműsorokban”, nyoma sincs a toleranciának, tiszteletnek, mások érvei meghallgatásának, ne adj Isten elfogadásának, az empátiát meg hagyjuk. „Fixa ideák” televényeit vágják egymás fejéhez a politikusok és talpnyalóik. További rettenet, hogy az egymásba való bekiabálások és túllicitálások folyamjában, egyes fogalmak, értelmezéseik, totális abszurdumokká lesznek, mert valahol nem az ésszerűség, a precíz definiálások terén van a lényeg, hanem az egomán feltűnési mániában, melyet még mindenféle homályos pénzember és szervezet is támogat. Innen már csak egy ugrásra vannak a vádaskodások, hogy például ki a fasiszta, antiszemita, nacionalista, vagy „buzi”, vagy kommunista – és így tovább. Ennél már nem lehet lejjebb! A tragédia csúcsa, hogy ebből az „eszmeiségből” táplálkozik, a valódi szépirodalmi művekről is jórészt leszoktatott „tömeg”, vagy a ma oly kedveltté vált kifejezés; „az emberek” (tán nem azok vagyunk néha?), vagy „nagyközönség”. De hát nemigen tud mást tenni, mint megenni e zagyvalékot, mondjuk szotyizva röhögve, akár egy baszdmegozóvá feldolgozott Shakespeare darabban. De kiválaszthat mondjuk egy minden lelki-irodalmi stílust és emelkedettséget nélkülöző úgymond „menő” írócskát, elgyönyörködve népszerűséget hajkurászó köhögéseiben… Nem érdemes folytatni a sort…
Dan Propper, lényegében egy, kínjában vicsorogva röhögő végrendeletet írt, az emberiség, illetve az emberi butaság végrendeletét, de tartok tőle, hogy a művészetét és filozófiáét is… Három pont.
Bár lehet, hogy az utolsó óra egy egész korszak, mondjuk a hinduk által Kali Yuganak nevezett borzalom, apokalipszis, de a XXI. század eleddigi politikai és egyéb eseményei, akár a Covid-járvány is, lényegében egyre reménytelenebbé teszik a Homo sapiens pozitív értelemben vett evolúcióját, hiszen nyakig benne vagyunk a végjátékban, fajunk végjátékéban.
Itt az idő egy hasonló „utolsó óra” „kidolgozásának”, mely jóval könnyebbnek mutatkozik, mint az anno Propper idejében volt, és tartok tőle, hogy nem lesz röhögni való benne…
Nyugodalmas jó éjszakát mindenkinek!
Hozzászólások