Órák óta keresek egy régi fotót, közben szembejön
velem képeken az egész életem, de hiába tudom,
kik voltak azon a hajdani képen, mikor készült,
és ki volt a rég megholt fotós, képeim kaotikus
rendetlenségében valamiképpen elkeveredett.
Olyan, mintha elveszítettem volna életem
ezernyi darabkáját, nem kerül a helyére többé már
semmi sem. Addig halogattuk a találkozást, hogy majd
kiülünk a kertbe, míg sikerült kiválasztani egy napot,
amikor az ég egészen beborult, esőt ígér, és szél kergeti az
égen a sötét esőfelhőket. Fejemet, mint satu, szorítja a
fájdalom, a szívem szúr. Pedig vittem volna magammal
azt a képet, amit, hogy nem találtam meg, csak az emléket:
állunk a vakolatlan ház előtt, karomban a még csecsemő fiam,
előttünk a töredezett járdán nagy komolyan a néhány éves Péter,
mellettem áll Ani, kihez ma nem sikerült mégsem elmenni,
és olyan fiatalok vagyunk, amilyen csak emlékeiben lehet
az ember. Papa persze nem hagyta ki a lehetőséget, finoman
udvarolt, és fényképezett. Talán még a kis lapos üveget, és
néhány bókot is bevetett. Minden ott van azon a kissé már
megsárgult képen, amelyet ma nem leltem meg, hiába
túrtam fel a cipősdobozba rejtett képeken emlékeimet.
Hozzászólások