Elismerés
Az írófejedelem némi ellenérzéssel viseltetett újonnan felfogadott kocsisa iránt, amióta megtudta – jó pár hét elteltével – hogy tud írni-olvasni. Elmondása szerint egy csavargó tanította meg rá, hálából, amiért megmentette az életét. Az istállójában szállásolta el hosszú hónapokon át tartó felépüléséig, és felesége viselte a gondját.
___Az írófejedelem úgy vélte – és ebből fakadt az ellenérzése –, hogy egy kocsishoz éppúgy nem illik az írás-olvasás tudománya, mint ahogyan nem illene például a kardforgatás vagy a zongorázás sem. E vélekedés egyenesen következett a világlátásából.
___Meggyőződéssel vallotta, hogy egy nemzet életképessége, ereje piramisszerű társadalmi hierarchiájának, vagyis az egymástól határozottan elkülönülő, felfelé szűkülő, ugyanakkor egyre több adottsággal, lehetőséggel és kiváltsággal bíró rétegei alkotta építményének a szilárdságán alapul. Következésképp, ahogy egyre inkább elmosódnak az ezen rétegek közötti határok, úgy romlik állagában, laposodik el és terül szét az a bizonyos építmény. Ha mindenki tudna írni-olvasni, ha mindenki előtt nyitva állnának ugyanazok a lehetőségek és mindenkit megilletnének ugyanazok a kiváltságok (ez esetben persze már nem is lehetne kiváltságokról beszélni), akkor a nemzet teljes káoszba süllyedne, és semmi se menthetné meg a pusztulástól.
___Nehezményezte, sértette a hiúságát, hogy a kocsisnak látszólag mintha tudomása se lenne arról, hogy az ország legnagyobb, idegen földön is elismert íróját tisztelheti őbenne. Azt se említette, hogy egyetlen könyvét is olvasta volna.
___Alkalomadtán megkérdezte tőle, hogy szokott-e kezébe venni könyvet.
___– Évente elolvasok néhányat – válaszolta az –, csak hogy ne felejtsek el olvasni, ha már egyszer megtanultam.
___– Azért bizonyára akadt a kezedbe olyan, amelyik maradandó élménnyel szolgált.
___– Az igazat megvallva, ez idáig még nem – válaszolta a kocsis némi gondolkodás után. – Azt kell mondanom, hogy az én élettörténetem érdekesebb azoknál, amiket a könyvekben megismertem.
___– Akkor nyilván eseménydúsabb, fordulatokban és megpróbáltatásokban gazdagabb az élettörténeted, mint azok.
___– Különös, de ezt mégse mondhatnám. Csupa olyan dolog történt velem, ami bárki mással is megtörténhet, és meg is történik. És mégis…
___– Talán mert valójában nem maguk a történések a fontosak, hanem az, ahogyan megéljük azokat, és ahogyan tovább élnek bennünk aztán. A könyvekben is fontosabb a cselekménynél az, ahogyan meg van írva.
___– Minden bizonnyal úgy van, ahogy uraságod mondja. Néha úgy gondolom, hogy nekem magamnak kellene megírnom azt a könyvet, amit olvasni szeretnék.
___– Vannak írók, akik éppen ilyen indíttatásból írnak.
___– Akkor hát én is közülük való lennék. Neki is látnék, ha módomban állna, ha lenne rá időm…
___Az írófejedelem csalódottságot érzett. Valójában azt szerette volna megtudni – anélkül, hogy egyenesen rákérdezne –, hogy a kocsis olvasta-e valamelyik könyvét, és hogy nem éppen az volt-e az, amelyik „maradandó élménnyel szolgált” neki. Egy kicsit szégyellte is a kudarcát, és még inkább neheztelt rá, főleg mert – ahogy a szavaiból kiderült – teljesen hétköznapi mesterségnek véli az írást, aminek a gyakorlásához semmi másra nincs szükség, mint elegendő szabad időre. Úgy érezte, megbocsáthatatlan ez az otromba tudatlanság, különösen egy meglett korú – nála ugyan jóval fiatalabb –, ráadásul írni-olvasni tudó ember esetében.
___Néhány hét elteltével, erőszakot téve a hiúságán, mégis rászánta magát, hogy feltegye neki azt a bizonyos kérdést. Kiderült, hogy a legnépszerűbb könyveinek egyikét olvasta, évekkel korábban. Mivel azonban ennél többet nem is mondott róla, vagyis egyetlen elismerő szóval se illette, az írófejedelem feltette neki az önmagára nézve immár megalázó kérdést:
___– És milyennek találtad?
___A kocsis gondolkodott egy kicsit.
___– Már nem nagyon emlékszem – mondta aztán kissé bátortalanul, tétován. – Vannak benne érdekes, izgalmas vagy éppen megindító részek, de fáradságos olvasni a hosszú bölcseleti okfejtéseket meg leírásokat tájakról, épületekről vagy akár egy szobáról. Túl sok a szereplő, időnként már azt se tudtam, hogy ki kicsoda… Némelyik olyan okosan és szépen beszél, mintha prédikátor volna, némelyik meg olyan kacifántosan, mint egy prókátor. Túl sok minden történik, néha már nem is tudtam követni… A valóságban minden egyszerűbb. Az emberek, akár pórnép, akár úri nép, más dolgokról beszélgetnek és máshogyan. Nem is tudom, mit mondhatnék még…
___Bár hiúságában mélyen sértették e szavak az írófejedelmet, nem haragudott igazán a kocsisra, hiszen amióta megírta a legutóbbi könyvét, pontosabban amióta nekilátott megírni, ő maga is hasonlóan ítélte meg az addig írottakat. Inkább elcsodálkozott azon, milyen találóan, mondhatni hozzáértéssel mutatott rá arra, mi minden kifogásolható – a legszigorúbb mércével, a tökéletesség mércéjével mérve persze – abban a könyvben, hasonlóképpen tehát az összes többihez, amit korábban írt.
___Csakhamar napvilágot látott a legújabb könyve, és adott belőle egy példányt a kocsisnak, némiképp szégyenkezve ugyan maga előtt, mintha ő, az írófejedelem, bizonyítással tartozna neki, mintha meg kellene felelnie az elvárásainak a regényírás mesterségét illetően. Mintha a kegyeit keresné. Mindazonáltal feszült kíváncsisággal várta a véleményét.
___Némi meglepetésére a kocsis alig egy hónap múltán közölte vele, hogy elolvasta a könyvet.
___– És milyennek találtad? – kérdezte az írófejedelem, egy kissé megalázottnak érezve magát, akárcsak a legutóbbi alkalommal.
___– Azt kell mondanom uraságodnak, némiképp sajnálatomra, hogy ha módomban állt volna, ha lett volna rá időm, ugyanezt a könyvet írtam volna meg.
___– Ha lett volna rá időd – bólogatott az írófejedelem, türtőztetve magát, nehogy valami gorombaságot mondjon.
___Már akkor elhatározta, hogy felmond a kocsisnak, de csak hetekkel később tette meg, hogy az ne is sejtse, mi okból. Az intézője révén tudatta vele a döntését. A kocsis közömbösen vette tudomásul, és egy szóval se firtatta az okát…
___Az írófejedelem nagyszabású estélyt adott a kastélyában legújabb könyve hatalmas sikerének a megünneplésére. A pazar vacsora után a vendégek kivonultak az erkélyekre felfrissülni, italozgatni, dohányozni és persze csevegni.
___Az írófejedelem a legtekintélyesebb irodalomtudóssal beszélgetett a korlátnál. Élvezettel szívták be az alattuk elterülő kertből áradó tömény virágillatot. Kezdett leszállni a kora nyári est.
___– A könyved olvastán rájöttem – mondta az irodalomtudós –, hogy az igazán nagy művészi alkotás varázsa abban rejlik, hogy kifejezésmódjának, stíluseszközeinek természetes egyszerűségéből adódóan olyan fokú a hitelessége, hogy nem kelti művészi alkotás benyomását. Emiatt pedig könnyen arra a téves felismerésre viheti a befogadót, ahogy az velem is történt, hogy akár ő maga is megalkothatta volna, sőt neki magának kellett volna megalkotnia, ám – némiképp sajnálatára – más alkotta meg helyette.
___– Köszönöm az elismerést – mondta az írófejedelem, majd szertartásosan belekortyolt az italába, hogy leplezze a meghatódottságát. A kocsisra gondolt, és inkább őneki szólt a köszönete.
Hozzászólások