Lassít a perc, magam vagyok.
Billentyűm zaja a csendtörő,
nincs hangfogó, betűn ró a benső,
és ez, így egyértelmű és igaz.
Csak az élet, mi ezernyi árnyék,
fény, árnyalatfestés és áldozat,
néha egymást egymásért tépjük
kudarcok közt porló vakolat alatt.
Szavakba zárt, értetlen egy üzenet,
a – nekünk itt, és most kell élnünk,
a föl nem tett kérdések mögött
topogva újabb, nagy kétségek között.
Mert rajta kívül semmi sem biztos.
Egyszer érkezik, fix az a járat,
bomló bizonyíték a válasz.
A remény fut, ránk ül a fájás,
mi lesz azután, a múlttá válás,
mert mindegy, mit tettünk,
és mit nem tettünk miatta,
csupán a kérdés marad meg,
riadtan, hogy mikor felejtenek.
Hozzászólások