Siklott a fekete festékbe mártott ecset a sima, fehér papíron. Nem állta útját rostbucka, könnyen feküdt fel az ábécé első jele a füzetbe. Fényesen csillogott az „a” betű vékony, majd vastagodó enyhén hajló szára. A „b” betű pocakja után már készült is a „c” betű ívére, amikor felé sodorta a parancsot ismét a szél.
– Menj és Vele térj vissza! Ha jól használod a tehetséged, megpihenhettek végre, kiléphettek a sehová se vezető körből! Nem látja majd a szemed szikráit, nem hallja a hangod csengését, nem figyeli az apró lépteid csak a mindig élő betűidet olvashatja. Ez lesz a te bűbájod, ezzel varázsold el! Tízmillió betűt kapsz, egy darabbal se többet!
Megkapta a betűk feletti hatalmat. Tanulás nélkül a saját lényében érezte a szavak egyensúlyát és jelentését. Úgy forgatta és dobálta őket a magasba, mint a zsonglőrök a buzogányt. Ez volt az egyetlen eszköze, mellyel Isten útjára indította.
Betűkbe csomagolta az alkonyba nyúló sétákat, a fürdővíz meleg ölelését, a vörösbor testes ízét, a szerelem szeszélyét, a bizonytalanság pislákoló fényét, és a padot.
Nagyon közel voltak egymáshoz, minden kaput kitártak együtt, már nyúltak egymás felé a kezek, nagyon kevés hiányzott már…
A betűi stabilan álltak, a festéket nem törte meg az idő, nem pergett még le a vászonról, de már tudta, hogy hamarosan holttá válnak és kifakulnak. Szétoszlik a bűvölet és már csak a csend marad. A némaság burkában emlékezhetnek egymásra.
Tovább gyakorolt a papíron. Művészetté akarta formálni az íveit. Legyen küllemében is, ne csak tartalmában szép az írása. Nem búslakodott, tudta, hogy legközelebb meg fogja próbálni újra. A találkozásuk ott ragyog majd az égen a többi csillag között, csak szüksége lesz még… tízmillió betűre.
Hozzászólások