Utazásom egy kérdés körül
Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?”
(József Attila: Ars poetica)
Fogalmaz világosan, rendkívül szuggesztív egyszerűséggel, de annál mélyebb tartalmat hordozva az az ember, aki lelki adottsága és létkörülményei tükrében tehetsége legjavát lírába szőtte, egyértelműn megfogalmazva az alkotó ember szükségesen betöltött helyét, szerepét a társadalomban, a költészetben, és úgy általában minden művészetben.
Megörököltük eleinktől az isteni adottság fogalmát, még akkor is, ha a különböző, ember alkotta istenképpel tudunk-e, vagy sem azonosulni. Ebben az értelemben az, aki tagad is érzi, hogy mégis van valami megfoghatatlanul létező, csupán érezhető körülmény, ami egyeseket képessé tesz olyan dolgokat véghezvinni, ami az átlagemberen túlmutat. Ők azok, akik szellemi képességeiket, lelki adottságukat tanulással, tapasztalatgyűjtéssel pallérozva a régmúltból, és a jelen időkben is megszólítva tanítanak, taníthatnának bennünket.
Sokan, szinte valamennyien igyekszünk fönn- és jóltartani a létezésünket, és ehhez igyekszünk minél élhetőbb és komfortosabb körülményeket teremteni magunk köré. Ebben nem sokban különbözünk a biológiai földi létezés többi szereplőjétől, attól a nem elhanyagolható körülménytől eltekintve, hogy jó esetben homo sapiensként, homo ludensként mindezt tudatos(?) és irányított tevékenységként tudhatjuk magunkénak.
De van, és él sokunkban az a „plusz töltet”, azok az ősi ideák, amelyek egy magasabb rendű, transzcendensebb elhivatottságot igyekeznek megvalósítani, mondhatnánk, hogy az ember, emberi létezésének zálogát hordozzák magukban – a hatni, alkotni, gyarapítani eszméjét, és mindezt olyan eszközökkel, amelyek nélkül a fizikai test ugyan létezhet, de szegényebb és üresebb lenne az. Olyan ez, mint jó bor nélkül az érett tölgyfából készült boroshordó.
Azaz a lélek, és a szellem táplálékát adják, és nevelik, formálják az egyént, amivel kisebb, nagyobb közösségeket, társadalmakat tartanak össze, és amelyekben egyértelmű katalizátorok lesznek a szükséges változások és a fejlődés folyamatának elindításában, véghezvitelében. A sok ezer éves ősi – sumer, káld, szkíta, egyiptomi, mezopotámiai, babiloni, mükénéi… – kultúrákról átfordított, néhol elfordított görög, latin ókori demokráciáknak mondott társadalmak, tudományok, művészetek vajon miért nem adnak szilárd alapzatot a ma létező emberi élőhelyeknek? Vajon hol, mikor és mi romlott el?
A 14–15–16. századi humanizmus óriásait, az egyház középkori túlkapásaiból földi „siralomvölggyé” változtatott olasz társadalma termelte ki, s terjedt az eszme világszerte a helyi adottságok és igények szerint. Visszanyúlva a görög és latin hagyatékokhoz, azokból éppen annyit és azt újítják föl, amennyire céljaik eléréséhez szükségük volt. Azaz a gondolatok, érzelmek, szenvedélyek, a jellem fölszabadításával, a tudás bizonyos szintű birtoklásával meg tudnak mutatni egy humánusabb földi létezési formát, óriási fejlődésnek indítva a tudományt és a művészeteket.
Az új eszménykép minden formában teret kapott. Bár e harc főként csak egy kisebb réteg, a gazdag polgárság szellemi, testi, lelki szabadságjogaiért folyt, mégis a változás elkezdődött. Tehát megfogalmazhatjuk, hogy minden kornak szüksége van kiemelkedő személyekre, akik tollal, tudással, s ha kikerülhetetlen, „karddal” képesek méltón képviselni, és küzdeni a társadalom egyes, jó esetben valamennyi (ha lehetséges ilyen) résztvevőjének az emberséges élethez való jogaiért.
Az ősi időkig visszanyúlva nekünk is megvoltak ezek az óriásaink. Tudományban, művészetekben, a haza védelmében egyaránt. Fel tudunk-e sorakozni mögéjük, meg tudjuk-e közelíteni őket? Mennyit ismerünk belőlük, és ők mennyit ismertek, érzékeltek a körülöttük zajló történésekből?
Horatius Ars poetica című művében egyértelműen fogalmazza meg, hogy a tehetség mit sem ér szakmai tudás nélkül. Majd arra int, hogy a szerzett tudást hagyni kell érni, mielőtt azt másokkal is megosztjuk, mert csak ezután hagyatkozhatunk bátran a saját meglátásainkra. De ki juthat hozzá a tudáshoz?
Pesti (Mizsér) Gábor a XVI. századi magyar erazmisták „második nemzedékéhez” tartozott. Eltérően, a korukban sokkal ismertebb, de csak latin nyelven író első nemzedékkel, így Janus Pannonius, első nagy lírikusunkkal is, Pesti magyar nyelven alkotott.
Az esopusi fabulák előszavában is annak fontosságáról szól, hogy amikor e tanmeséket fordította, igyekezett a nép nyelvén fogalmazni. Kritikusai nem mennek el szó nélkül a szövegek pórias, lírátlan nyelvezete mellett. Ennek egyszerű magyarázata az, hogy ez a nemzedék, szintén Horatius nyomán a tudáson alapulót, az „utilét” fontosabbnak tartotta, és azt a „dulce”, vagyis a gyönyörű elé helyezte. A néphez pedig azon a nyelven szól, és Esopuson keresztül olyan formában, csavaros, de józan paraszti ésszel is fölfogható tanmesékkel, melyet az adott szinten megértenek. De valamennyi tanítás, okulásra fölterjesztett példabeszéd.
A nép nyelvén írás, tanítás szándéka, egy, a társadalom nagyobbik felét adó réteg lelki, szellemi létezésének fölemelése így nem a reneszánsszal kezdődött, hanem már a középkori ékesszólásban is teret kapott. A ma korára vetítve, e szándék és bölcs gondolkodás semmit nem veszített az aktualitásából. A ránk zúdult nagy „szabadságban” és nagy tudományban talán még jobban szükségünk van segítségre, útmutatásra, hogy e fölgyorsult, és fölfordult világban ráterelődjünk az élhető útra. Természetesen, ha csak e kor művészei közül merítünk, azt látjuk, hogy például Balassi szerelmi költészetében, amire erősen hatott Janus Pannonius, aztán Dante provanszál és az olasz udvari szerelmi líra is, ugyanezen korban az érzelmes, szívet, lelket gyönyörködtető hang, azaz egy teljesen másik irodalmi nyelvezet is virágkorát éli.
Tehát a szellem, a ráció valamint a szív, a lélek táplálása egyaránt fontos, és ez adja az ember életének a teljességét. A művésznek nem kisebb a felelőssége, mint megpróbálni e kettősséget egyszerre megjeleníteni.
Szent Jeromos, a dalmát és pannon határon fekvő ókori Stridón településen született 347-ben. E helységet a muraközi Csáktornyával, a valaha volt magyar haza településsel azonosítják. Teológus, egyháztanító, a fordítók, könyvtárosok és levéltárosok védőszentje. Keresztény családban születik, de nem keresztelik meg. Korán megmutatkozó tehetsége okán Milánóban, Rómában retorikát és filozófiát tanul, és a latin klasszikusok alakítják a gondolkodását. Hedonista életet él, rabja minden földi, testi élvezetnek, miközben apadhatatlan tudásszomja sehogy és semmivel nem csillapítható. Ekkor fordul az egyházi tanítások, főként az evangéliumi szövegek tanulmányozása felé, és egy hosszú, küzdelmes, rendkívül gyötrelmes, de alkotásokban gazdag szerzetesi életutat választ. Ez útnak egyik jelentős, máig ható gyümölcse a Vulgata, a szentírás fordítása héberből latinra.
A pálosok, Csáktornyán 1446-ban templomot alapítanak a tiszteletére, ami valaha fontos búcsújáróhely volt. Az egyetlen magyar alapítású rend, a pálosok rendkívül tisztelték, és nem csak azért, mert az akkori magyar haza szülötte volt, hanem mert, míg a betlehemi barlangban remetéskedett, megírta Remete Szent Pál, a pálos rend választott szellemi őse életét.
Mindösszesen azért tértem ki, kissé részletesebben Szent Jeromos alakjára, mert egész élete annak ékes bizonyítéka, amit aztán maga is megfogalmaz, hogy a tudás, a ráció pallérozása önmagában kevésnek bizonyul, nem elégítheti ki az ember létezésbeli igényét, ha a szív és a lélek ápolása elmarad. Tehát e jeles teológus szerint is a tudás és a lélek egysége, együttes tanítása, táplálása, gyógyítása formálhatja teljessé az ember személyiségét.
„Nem sokat számít, ugyanis, mily ösvényen szaladsz, csak Krisztushoz siess.” – írja Erasmus Szent Jeromos életében.
Ha szeretném lefordítani ezt az erasmusi tanítást a ma embere, a költészet, a művészetek nyelvére, akkor úgy fogalmaznék, hogy mindegy, hány és milyen téves utat járunk be életünk, alkotói munkánk folyamán, egy dologra kell mindig alkalmasnak lennünk, maradnunk: soha nem hagyhatjuk kihalni magunkból a jó, a helyes út keresésének szándékát és igyekezetét.
A kortársnak mondott felelős költészet sem tehet másként, ha méltó folytatója szeretne lenni azoknak, akikre szívesen hivatkozik, akik szellemi örökösének tartja magát.
Bemutatás, föltárás, magyarázat, útmutatás, gyönyörködtetés…, emelkedettebb, vagy egyszerűbb hangvételű művekben az emberi élet, érzelmek, impressziók megjelenítése lírai vagy prózai környezetben. Témaválasztása, annak módja, színe és zamata az egyéni habitus, szándék, érdeklődési kör, élettér, tehetség stb. függvénye, de valamennyi jelzésértékű kell legyen, és nem csekély a cél, hogy minél több személyt megszólítson. E szerint szűrünk, válogatunk mi magunk is a saját szórakoztatásunk és igényünk szerint a kínálatból. Az „átjárás”, a nyitottság, a megismerés vágya a költészetben, az irodalmi alkotásokban is egy út lehet a konszenzus, a mások megértése felé, ami korunkban egyre fontosabbá, azt mondanám, mostanra az emberiség létszükségletévé vált.
Mert napjainkban, hiába férek pillanatok alatt hozzá a világhálón egy kívánt tartalomhoz, az belekeveredik egy sekélyes és értéktelen információ halmazba. Amikor még lovas futár vitte a híreket, sokkal jobban ismertük a szükséges és elégséges fogalmát, tartalmát. Mennyiség szerint kevesebbet, de sokkal lényegesebbet, fontosabbat tudtunk egymásról, más népekről – kicsodák, micsodák, honnan valók, miben jelesek, miben gyengék, és a világegyetemről, az élet dolgairól mindaddig, amíg mindazt, a különböző kor- és rétegtársadalmi érdekek, igények, illetve igénytelenség el nem ferdítettek, el nem laposítottak. Aztán, ahogy a „médiumok” a technikával együtt fejlődtek, úgy erősödött hasznos és ártó szerepük is. Az igazat kicsemegézni a hamisból, a fontosat kiszűrni a manipulatív szükségtelenből nem egyszerű. Ezért is van fontos szerepe az értékteremtő irodalmi oldalaknak, ahol valóban igényesen szórakoztató tartalmat kell találnia annak, aki azt keresi, és annak is, aki csak véletlenül jár arra, és fölfedezhet valami egészen mást, addig ismeretlent.
A földi létezés sokak számára csupán túlélés, nyomor, betegség, megaláztatás, függetlenül attól, hogy a létteréül szolgáló emberi közösség politikai, kulturális, vallási identitása diktatúra, vagy nyitott, szabadszellemű, jóléti társadalomnak definiálja-e magát. Az alkotók alkotásaikkal hatni tudnak a dolgok menetére. Szerény eszköznek tűnik, de tudjuk, nem az. Mert a művész, így a tollforgató feladata is, hogy föloldjon és magával emeljen. Alkotásával átadja a földi létezés, környezetünk és az emberi jellem, érzésvilág, a lélek szépségeit, nagyságát is, nem megfeledkezve az igényes humor gyógyító erejéről sem. Aztán arra is taníthat, például Horatius nyomán, hogy a carpe diem szellemében úgy „szakítsunk le minden napot”, hogy ne essünk rabjául a végleteknek, és legyünk mindig tisztában azzal, hogy az életünk véges, és mindent akkor kell átélni, amikor annak az ideje van.
Ezért az egyetemes művésznek olyat kell alkotnia, ami valamire való, ami egyszerűen jó.
A jót nehéz akkor definiálni, ha az ember ki akarja vonni magát a környezetéből, felül akar emelkedni mindenen, s minden megnyilvánulását, főként annak rossz következményeit, akár álszent módon isteni elrendeltetésre, akár rossz sorsra hivatkozva szeretne el- és áthárítani valami rajta kívül álló megfoghatatlanra. Nehéz, mert akkor ez az alkotó kizárólag a számára létező egyetlen, s ilyetén kívül álló szemszögéből tud csak értékelni. A másnak ártón átlép, nincs tekintettel senkire, és semmi másra nem összpontosít, mint önnön igényei kielégítésére, saját elképzelései megvalósítására. Ez a sajátos és sok esetben megdöbbentő, rendkívül magányos és megosztó világkép, sorstragédia kivetülése a művészetekben kiválthat döbbenetet, csodálatot és elutasítást is egyszerre. A legtöbb esetben azonban mi, magunk is kívülállók maradunk, mint egy szemlélő, a számunkra be- és fölfogadhatatlan látásmóddal szembe.
A L’art pour l’art – a ’művészet a művészetért’ vallók népes tábora is hangsúlyt ad a művészetek öncélúságának, miként is legyen pusztán örök gyönyörködtető, önmagáért. Se nem hasznos, se ne szolgáljon senkit és semmit, ne használják semmire, de létezik-e ilyen?
Mert, igyekezvén átlépni ugyan mindenféle izmus és eszmeáramlaton, a költő, az író kezéből kikerülve a „szó”, mint eszköz a külvilág elé tárja magát, megszólít, és akar valamit. Ha színvonalas, mert tanítani, segíteni, gyönyörködtetni akar, akkor ad. S ha így van, az legyen olyan, mint egy empatikus terapeuta. Teremtsen maga körül kongruens, hiteles aurát és rendelkezzen azzal az érzelmi motivációs készséggel, ami bevonzza az olvasót, ami az egyik legnagyobb érték és szándék, és amire a lélekben, szellemben egészséges ember vágyik, és amire egyszerűen szüksége van. Mert szüksége van valamire, ami kizökkenti a létfenntartás mókuskerék tennivalóiból, és lehetőséget kap arra, hogy értékelje a művészt, a művet, mert megértette, vagy megérezte a lényegét, a szépségét, és ezáltal értékeli önnön szerepét is ebben a nem hétköznapi kapcsolatban. Hiszen, ha minderre képes, annak ellenére, hogy tevőlegesen nem vett részt annak megalkotásában, mert nincs tehetsége, vagy képessége hozzá, mégis a magáénak érzi, neki valónak, mert a művész a művével a művészethez fölemelte őt. Milyen patetikusnak tűnik. Pedig ezért alkot az alkotó, mondjon bármit is, hogy csak önmaga kedvtelésére, de akkor miért tárja a nyilvánosság elé? Mi ez, ha nem adás, ha nem tanítás. Természetesen a szó ereje el is vehet, meg is alázhat, mert, ahogy minden ember alkotta mű, így a szó is képes erre. Érzésem szerint, nem lehet olyat alkotni, ami csak önmagáért van. Ha nekem rossz, azért, ha jó, azért, és unhatom is, de valami mindig történik.
Anyanyelvünk esetében a szó, olyan, mint egy ősi hangszer. Született sok nyelv, mindegyik tökéletesen, érthetően szól a maga közösségében, mégis, mintha nem hordozná a dolgok, az univerzum legelejét, amikor még nem létezett ez a fajta kommunikációs lehetőség. Tehát a szó teremt. Amikor megszólalunk, főként, ha azt magyar anyanyelvünkön tesszük, tisztában vagyunk-e azzal, hogy mekkora erő van a kezünkben, és miként bánhatunk vele? Mert a szó megszólítja az ember lelkét, érzelmeket és gondolatokat generál, és képes, mert képes rá képeket megjeleníteni úgy, hogy nem vagyok fizikálisan jelen a történetben. Belehelyez egy szituációba – hogy az író, a beszélő szándéka szerint átéljem, részese legyek annak, amiről mondandója van. És akkor érjük el azt, amiről fentebb is írtam. Nem egy költséges mozi, de ha ez megtörténik, akkor igenis hatott rám, és jó esetben én is képes leszek arra, hogy megértsek, értékeljek, netán átértékeljek olyan emberi megnyilvánulásokat, tetteket és azok következményeit, amiket addig más aspektusból tudtam szemlélni csupán.
Összességében, ha jó eszközként használjuk a saját, egyedülállóan színes, beszédes anyanyelvünket, ami párját ritkító szívóssággal, évezredek viharait is átvészelve él és virul, akkor mi is zamatos bort tölthetünk az öreg tölgyfa hordóba. Ami aztán okozhat felüdülést, mámort, némi szédülést, gondokon, bajokon búsongást, és ha jó mértékkel és minőséget fogyasztunk belőle, akkor másnaposság nélkül, tiszta fejjel tudunk értékelni a következő napon is.
Miközben elgondolkodhatunk azon, milyen más és kevesebb lenne számunkra a világ a szavak virágzása nélkül.
- január 13. Boldogasszony hava
Hozzászólások