Bölcseleti-misztikus próza – 49. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Bölcseleti-misztikus próza – 49.

 

Az átok

 

Nagyra becsültem a tehetségét és sokoldalúságát, egy kicsit fel is néztem rá, de irigyelni azért mégse irigyeltem. Átlagon felül meg volt áldva veleszületett adottságokkal, mint a fogékony elme és élénk szellem, a kitűnő memória, a kivételes rajzkészség, a szép énekhanggal párosult zenei hallás, vagy akár az atlétikus testalkat. Nem csoda hát, hogy hamar fel tudott mutatni figyelemre méltó eredményeket mindabban, amibe nagy lelkesedéssel belefogott, és ami egy-egy korszakot – a saját szavaival élve – jelentett az életében, mely korszak azonban mindannyiszor viszonylag rövid tartamúnak bizonyult.  Nem mintha hiányzott volna belőle a tehetség kibontakoztatásához és kamatoztatásához nélkülözhetetlen állhatatosság – amikor például valamilyen hangszeren tanult játszani, vagy éppen egy nyelvet szándékozott elsajátítani használható szinten, képes volt heteken keresztül minden napot reggeltől estig gyakorlással, illetve tanulással tölteni –, hanem mert semmi iránt nem érzett igazi elhivatottságot, ahogy mondta. A végleges választás minden más lehetőség elvesztését jelentette volna számára. Minél többet tudni a világról és minél több képességet elsajátítani; erre törekedett, ily módon „habzsolta az életet” – megint a saját szavaival élve. Ez volt számára a teljesség, a tökéletesség felé vezető út. Az én szememben pedig nárcizmusa kiteljesítésének az útja.
___Ennek megfelelően a párkapcsolatai is hosszabb-rövidebb ideig tartó korszakokat tettek ki; a végleges választás e tekintetben is további lehetőségek elvesztését jelentette volna számára. Nem is akart „folytatódni”, ahogy mondta, vagyis nem akart gyereket, utódokat, mert apaként már másért, másokért kellene élnie, és le kellene térnie a tökéletesség felé vezető útról. Ám elmondása szerint nem ez volt az egyetlen ok. Úgy tartotta – és ebben kétségkívül igaza volt –, hogy életet adni hatalmas felelősség. Hiszen annak, aki világra jön, sokkal nagyobb az esélye a boldogtalanságra, mint a boldogságra, nem is számítva a rá leselkedő veszedelmeket. Adott esetben okkal kárhoztathatja tehát a felmenőit, amiért a világon van. Mindezzel kapcsolatban egyik beszélgetésünk alkalmával felolvasott egy papírfecnire írt idézetet legutóbbi olvasmányából, amely igencsak megtalálta őt, ahogy mondta. Ekképpen szólt:
___„Vállalhatatlannak éreztem a felelősséget, hogy a ki tudja, hány s miféle végzet csíráját hordozó génjeim révén meghatározzam, vagy akár csak befolyásoljam valakinek, valakiknek, majdan pedig további valakiknek a sorsát az utánam jövő, alighanem végtelen sok nemzedéken át. Talán hihetetlenül hangzik, vagy inkább hiteltelenül, úgy éreztem viszont, hogy nagyon tudnám szeretni a gyermekemet, ami miatt pedig – ebben biztos voltam – állandó félelemben élnék, hogy valami rossz történik vele, és kétségbe ejtene annak tudata, hogy mennyi veszély, csapda és buktató leselkedne rá élete során, amit nekem nem állna módomban elhárítanom, és adott esetben semmit se tehetnék érte. Semmi se tudott annyira megindítani, mint egy szenvedő gyermek látványa, meg a csecsemősírás, amelyben benne éreztem egy jövendő sors minden kétségbeesését, keservét és fájdalmát.”[1]
___Ő maga apa nélkül nevelkedett, ami elmondása szerint eléggé megkeserítette a gyerekkorát, bár ezt leszámítva jószerével semmiben se szenvedett hiányt. Az apja egy másik, távoli városban élt. Bárzongorista volt, meglehetősen bohém életet élt, de becsülettel teljesítette a törvény előírta kötelességét a sorsára hagyott családja anyagi támogatását illetően, anyja pedig egy viszonylag jól jövedelmező üzletet vezetett. Kamaszkorában az apjával kapcsolatos hiányérzetét engesztelhetetlen gyűlölet váltotta fel. Akkoriban nagy érdeklődéssel forgatott egy bűbájosságról, mágiákról, boszorkányságokról szóló réges-régi, szakadozott könyvet. Egy elátkozási szertartás is szerepelt benne, melyet a leírás szerint tizenhárom egymást követő napon, közvetlenül éjfél után kell végrehajtani, hogy foganatja legyen. E szertartásnak megfelelően sújtotta átokkal az apját, aminek értelmében meg kell majd halnia, miután ő betöltötte a huszadik életévét, és még ugyanabban az évben. A leírás figyelmeztetett azonban, hogy arra, aki az általa elátkozott bűnébe esik, visszaszáll az átka.
___Kevéssel a huszadik születésnapját követően, saját kívánságára és anyja közbenjárásával találkozott az apjával, akit csak egyetlen fényképen látott addig, melyre az említett szertartáshoz szüksége is volt. Kettesben ebédeltek egy előkelő étteremben.
___Elmondása szerint a várakozásával ellentétben kimondottan kellemes volt a találkozás, bár mindvégig idegenként tekintettek egymásra. Rokonszenves, jó kedélyű és szellemes embert ismert meg az apjában. Nem neheztelt rá, és szégyenkezve, sőt némi bűntudattal gondolt az átkára. Szívélyes búcsút vettek egymástól, megállapodva abban, hogy időnként találkozni fognak. Apját azonban néhány héttel utána, egy szeles, borús reggelen a bejárónője holtan találta a karosszékében ülve. Mint kiderült, halálának okaként sem az idegenkezűség, sem az önkezűség nem jöhetett számításba.
___– Nem sajnálkoztam a halálán és lelkifurdalást se éreztem miatta, annál inkább megborzongtam viszont a gondolattól, hogy beteljesedett az átkom – fejezte be elbeszélését a barátom. – Lassan öt éve már, hogy ez történt – tette még hozzá.
___– Megbizonyosodni nem lehet róla – mondtam én –, de egy másik, hasonló történet valószínűsíthetné. A legendák és mítoszok világában éppenséggel nem megy ritkaságszámba a beteljesedett átok…
___Harmincadik életévünkben jártunk, amikor elváltak útjaink: ő idegen földre távozott, ötéves kiküldetésre. Én nem sokkal utána családot alapítottam. Levélváltásaink hamar ritkulni kezdtek, mígnem a rákövetkező év közepén elmaradtak.
___Hogy melyikünk írta az utolsó, válasz nélkül hagyott levelet, arra már nem emlékszem. Húszegynéhány év elteltével viszont ő írt nekem, csak néhány sort ugyan. A borítékon feltüntetett címe szerint időközben lakhelyet változtatott. A kissé hivatalos bevezető mondatok után felvetette egy találkozás lehetőségét, javaslata szerint abban az étteremben, ahol utoljára láttuk egymást. Meg is jelölt egy viszonylag közeli időpontot. Örömmel fogadtam el. Kíváncsi is voltam, hogyan alakult a sorsa.
___Természetesen őrajta is fogott az idő, de megőrizte sportos alkatát, bőrének simaságát, a haja se fogyatkozott meg és nem is kezdett őszülni, így a koránál jóval fiatalabbnak látszott.
___Egyes szám első személyben írom a történetét, mintha ő maga mesélné, onnan, ahonnan érdekessé válik, és igyekszem a lényegre szorítkozni.
___– A kiküldetésem harmadik évében ismertem meg a nőt, aki egy életre szólóan a társam lehetett volna. Ez azt követően tudatosult bennem, hogy szakított velem, az életem további alakulása, a további kapcsolataim pedig csak megerősítették. Összeillő pár voltunk, hasonló nézeteket vallottunk a világról, jól kiegészítettük egymást, soha nem unatkoztunk egymás társaságában – hogy néhány találó közhellyel éljek. Igaz, nem laktunk együtt és nem is találkoztunk minden nap. Azt hiszem, őneki nagyobb igénye is volt a szabadságra, mint nekem. Újságíró volt, de írói ambíciókat dédelgetett, és éppen az első regényén dolgozott. Nem akart férjhez menni, nem akart anya lenni, hogy teljesen az irodalomnak szentelhesse magát.
___Jó másfél éve tartott már a kapcsolatunk, az én kiküldetésem pedig a végéhez közeledett, amikor egy alkalommal megkérdezte, mintegy mellékesen, hogy még mindig elvetem-e az apaság gondolatát, ugyanolyan határozottan, mint amikor először érintettük ezt a témát. Azt válaszoltam, hogy természetesen, én már nem fogok megváltozni, és a hozzáállásom nyomatékosítására rögtönözve lefordítottam neki azt az idézetet, amit egyszer felolvastam neked, és amit már régóta kívülről tudtam, mint hitvallásomat e tekintetben. Némi gondolkozás után azt mondta, hogy ő az utóbbi időben egy kicsit elbizonytalanodott, és úgy érzi néha, hogy mégis tudná vállalni az anyaságot. Ez az idézet azonban igencsak megerősíti az eredeti hozzáállásában.
___Pár héttel a kiküldetésem lejárta előtt levelet kaptam tőle. Nagyjából csak annyit írt, hogy hamarosan el kellene jönnie az utolsó találkozásunknak, de mert minden utolsó találkozást megkeserít annak tudata, hogy az az utolsó, ne találkozzunk többé. Tekintsük utolsónak a legutóbbit, melyet még nem árnyékolt be az elválás közvetlen közelsége. Kért, hogy ne válaszoljak a levelére, és telefonon se keressem. Örökre búcsút vett tőlem. Megviselt a szakítás, és néha még most is úgy érzem, hogy igazán nem tettem túl rajta magamat.
___Szerettem azt a várost és szerettem azt az országot; jó részét bejártam a társaságában. Eleinte minden évben visszautaztam tengerparti nyaralásra, de idővel egyre ritkábban. Ő ismert író lett közben. Olvastam is a legnépszerűbb könyvét. Némi meglepetésemre egy, a gyermekét egyedül nevelő anya küzdelmes, viszontagságos boldogságáról szól, kellő hitelességgel.
___Abba a városba csak idén nyáron látogattam el, egy egész hétre. Sokkal inkább kellemes, mint fájó volt viszontlátni a jól ismert helyeket és nevezetességeket, felidézni és újraélni az emlékeimet. Korábban, egy vele készült riport olvastán megtudtam, hogy törzsvendég egy kávéházban; délelőttönként ott gondolkodik ötleteken, készít jegyzeteket, írogat. Egy napon betértem oda, és mindjárt meg is pillantottam az egyik sarok diszkrét homályában. Éppen félbeszakította az írást és belekortyolt az italába, de nem nézett fel. Amikor odaléptem az asztalához, összerezzent és egy kicsit bosszúsan nézett rám, mintha kizökkentettem volna a gondolataiból. Bizonyára így is volt. Rögtön felismert, de nem jött zavarba. Kedélyesen rám mosolygott, és hellyel kínált. Nehezen indult a beszélgetésünk, de hamar belemelegedtünk. Gratuláltam neki a sikeréért, és mindjárt mondtam is, hogy olvastam a legnépszerűbb könyvét. Azt is mondtam, hogy meglepett, milyen hiteles benne az anya és gyermeke kapcsolatának a megjelenítése. Némi gondolkozás után azt válaszolta erre, hogy valóban van egy gyereke, bizonyára annak köszönhetően. Talányosan rám nézett, majd elővett a retiküljéből egy levelezőlap nagyságú fényképet, és elém tette.
___– Nahát! – csodálkoztam el. – Mintha magamat látnám, húszévesen.
___– Éppen annyi idős, nemrég töltötte be. A születésnapján készült a kép.
___Miközben visszatette a retiküljébe, mintegy mellékesen megjegyezte, rám se nézve, hogy én vagyok az apja. Lassan fogtam fel, amit mondott, és persze meg se tudtam szólalni. Szerencsére ő azonban beszélt tovább.
___– Emlékszel talán, egyszer megkérdeztem tőled, hogy még mindig elutasítod-e az apaság gondolatát, mire te azt felelted, hogy természetesen, és az elutasításod nyomatékosítására idéztél néhány komor, de kétségkívül mély tartalmú gondolatot egy könyvből. Én azért tettem fel a kérdést, mert kiderült, hogy akaratom és az addig bevált női praktikáim ellenére gyereket várok, és képtelen voltam rászánni magam, hogy elvetessem. Egyszeriben teljesen megváltoztam, egészen másként fogtam fel az anyaságot: örömteli várakozással néztem elébe és készültem rá. Ha ellenkezőleg, vagy kevésbé határozottan nyilatkoztál volna, akkor nem szakítottam volna veled. Érdekes, hogy a gyerekem, a gyerekünk senkit se fogadott el apjának, mindenkit elutasított egész kicsi kora óta. Így hát apa nélkül nevelkedett, de ezt leszámítva semmiben se szenvedett hiányt.
___Búcsúzóul azt mondta, hogy örült a találkozásnak, de ne keressünk további lehetőséget rá. Szeretettel öleltük meg egymást.
___Bár tudtomon kívül lettem apává, bűntudatot érzek, mert hiányomat kellett szenvednie annak, akiben folytatódom, aki továbbviszi a ki tudja, hány s miféle végzet csíráját hordozó génjeimet. Márpedig ha bűntudatot érzek, akkor bűnös is vagyok, ugyanabban tehát, mint megboldogult apám, akit e bűn miatt elátkoztam. Könnyen lehet, hogy visszaszállt rám az átkom, akkor pedig még az idén beteljesedik. Ha így lesz, az is bizonyítást nyer, hogy az ő halála is annak a beteljesedése volt. De ezt csak te fogod tudni; gondoskodtam róla, hogy értesítsenek, ha még az idén meghalnék…
___Tárgyilagos hangon, sőt kedélyesen beszélt, mintha maga se venné komolyan, hogy hamarosan utoléri a végzete; már csak néhány hét volt hátra abból az esztendőből.
___A találkozásunkat követő második hét közepén vettem a halálhírét.
___Azóta egyre jobban elmélyülök a bűbájosságok, mágiák és boszorkányságok tanulmányozásában.

 

 

[1]Az idézet a Kék Hableány c. elbeszélésemből való.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Bölcseleti-misztikus próza – 49.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés