Visszapillantani néha oly jól esik,
kutatunk a múltban, aztán rádöbbenünk,
hogy sír a lélek, mikor emlékezik.

Valami szétesett, valami megszakadt,
hiányérzetek gyötörnek már rég,
valamire vágytam, valamit akartam,
oly kusza, homályos most is az egész.

Mi volt az életed, idáig mit tettél?
Tanítottál néhány száz gyereket,
közben magadnak kettőt felneveltél.
Hittel, szusszal, akarattal bírtad volna,
de a betegség mindig közbe szólt,
így estek az igazgyöngyök kútba.

Elégetted magad, mint a gyertya
a reád bízott gyermekek szívében,
talán ez a fény ragyog majd valahol
szikrázó csillagok messze tengerében.

Megosztás

Tweet