Propeller • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Propeller

 

A tisu egyre jobban dörzsöli a bőröm, az ismerős érzés örömmel tölt el. Mászok feljebb és feljebb, sajognak az izmaim. Fejjel lefelé fordulok, megcsinálom a kötést, miközben a talajt nézem, spiccelek, a lábam egyenesen tartom, kezemből vörös vízesésként hullik le a selyem.

A Cirque du Soleil porondja fölött húsz méterrel, az összes szempár rám szegeződik. Egész életemben erről a pillanatról álmodtam. Amikor először felléptem a Fővárosi Nagycirkuszban, elképzeltem, ahogy fekete gyémánttal díszített ruhában repülök, miközben több ezer néző feszülten figyel. Élveztem a hírnév és a pénz gondolatát, mégsem ez fogott meg. Szerettem a veszélyt, a felelősséget. Csak azon múlott az életem, hogy elég erősen tartom-e magam, hogy el tudom-e kapni a tisut, hogy jól be tudom-e mérni a magasságot. A mellsőmérleg volt az egyik kedvencem. Erősnek éreztem magam tőle, legyőzhetetlennek. Amikor fent voltam a szeren, alattam hevert a Föld, körülöttem az Univerzum. Csillagok és szupernóvák közt lebegtem, zuhantam, de sosem értem földet. Bármi történt, volt hova menekülnöm. A vörös selyem véres karjaiba.

És most itt vagyok. Csak egy figura van hátra, a propeller. Zuhanok, megfagy a levegő. Tudom, hogy képes vagyok megállni. De még egy picit várok, fél másodperc, fokozom a feszültséget. Mögöttem a díszlet lángra lobban, a közönség éljenez, az utolsó pillanatban elkapom a tisut.

Nincs közönség, nincs semmi. Felnézek a zsibbadt űrből, melyet szertefoszlott álmaim hagytak maguk után. A neurológusom azt mondta, még van esélyem járni.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Propeller”


  1. Akár valós ez a kis elbeszélés, akár írói fantázia, a megrázó befejezés felejthetetlenné teszi az egyébként is szépen megírt történetet.
    Gratulálok.
    Klára

    Hozzászóló: Kamarás Klára | 2021. június 7., 16:46

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés