Apám halála pillanatában két szót préselt ki merevedő ajkai közül: Tusnád… Muci(így becézett engem gyerekkoromban a családom). Ezt én úgy értelmeztem, hogy apám a tusnádi nyaralóját, melyet a szüleitől örökölt, rám szeretné testálni. Szerencsémre ezt testvéreim is hasonlóképp fordították le, így aztán én lettem a villának gúnyolt kis faházikó boldog tulajdonosa.
Nem voltak vele különösebb terveim. Minél hamarabb túl akartam adni rajta, mivel egyrészt nagyon öreg és megviselt kulipintyó volt, másrészt nem lett volna pénzem a felújítására. Így aztán hirdetést adtam fel a helyi lapban s persze az interneten is kikürtöltem, hogy Tusnádfürdőn „patinás, központi fekvésű villa eladó”. Akkoriban éppen egy olyan hóbort divatozott, hogy a fővárosi pénzesebb ürgék Erdélyben igyekeztek épületeket és telkeket vásárolni, hogy nyári szabadságuk alatt kiszellőztessék benzingőzös tüdejüket. Elsőként az én hirdetésemre is egy bukaresti házaspár jelentkezett. Sebtiben el is furikáztunk vadiúj hibridmotoros kocsijukon Tusnádra. Atyaég! Életemben annyi port és pókhálót nem láttam, mint amennyi abban a zsebkendőnyi kunyhóban összegyűlt az évek során A bukaresti hölgy be sem mert lépni az épületbe, csak kívülről csodálta a tulipános faragványokat, melyek az erkély korlátját díszítették. Amikor beléptem a konyhába hírtelen megrohantak a régi nyaralások gyermekzsivajos visszhangjai, amikor még együtt volt a nagy család. A rozsdás Vesta-kályhán még ott volt az ércüstünk, melyben anyám utoljára puliszkát főzött. Fenn, a gerendán jól kibetűzhetően a nagyszüleim vésete: „Építette Isten segedelmével Tomos András és neje, Benedek Sára”. Aztán az ajtóba vert szegen felfedeztem nagyanyám főzőcskés kötényét, mely valamikor fehér volt, de most olyan vastag porréteg fedte, mintha korommal szórták volna be. Leakasztottam a szegről és kivittem az udvarra, hogy leporoljam. Ekkor tűnt fel a zsebén a T. S. monogram, no meg a pirosmasnis liba, melyet én varrtam rá hatéves koromban, amikor először adtak kezembe tűt és cérnát. Csak néztem a bizonytalan öltéseket és lassan megeredtek a könnyeim. Mire a bukaresti úr kijött a házból, már hangosan zokogtam és törülgettem maszatos arcomat a nagyanyám kötényével. Valamit mondott is a potenciális vevő, de a hangja nem jutott el hozzám, mintha egy távoli dombról gesztikulált volna felém. Felesége meg is rázta kicsit a vállamat, de én csak zokogtam és intettem nekik, hogy hagyjanak engem békén.
Csak akkor higgadtam le kicsit, amikor már elporoztak a hibridmotoros autocsodájukon. Visszamentem a konyhába, leroskadtam egy hokedlire és úgy motyogtam magam elé, mint aki teljesen becsavarodott: menjetek csak, menjetek… nem adok én nektek semmit… nem nektek való az ilyesmi… tűnjetek el, mint a süket kancája a ködben!
Hozzászólások