Már első találkozásunkkor olyan furcsán emberinek találtalak. A pléhkrisztusok és a márványba faragott feszületek hazájából jövet még sosem láttam ilyet. Percekig néztelek.
Meggyötört arcodban, megtört testedben a lélek távozásának pillanatát sikerült megragadnia az alkotónak. Ezt a furcsa, egyáltalán nem idealizált ábrázolást addig még soha, sehol sem láttam. Művészi szabadság, vagy isteni ihlet, nem tudom/nem tudhatom. Csak annyit éreztem, hogy a hátgerincemen végigfutott a hideg, bár forró nyári nap volt.
Ezután bármikor visszatértem Pécsre mindig felkerestelek. És te ott álltál továbbra is és vártál rám. Vagy legalábbis én úgy éreztem. És én mindannyiszor átéltem a lélek távozásának pillanatát. Úgy éreztem, hogy te minden alkalommal újra és újra kínhalált szenvedtél.
Aztán én is a lábaid előtt fekvő város lakója lettem. Kisfiaimmal is ellátogattunk hozzád.
Ők is csodálkozva néztek fel rád. De sosem kérdeztem meg őket, milyennek láttak/látnak téged. Azt hiszem, mindenkinek joga és szüksége van egy saját krisztusképre. Vagy egy szoborra?
Én megtaláltam a magamét, s azt hiszem, sosem cserélném másikra.
Az alkotó, Rétfalvi Sándor szobrász, elfáradt és nyugovóra tért. De ő itt maradt. Nekünk. És azt hiszem, nélküle sokkal szegényebbek lennénk.
Hozzászólások