Otthonra vágyott, egy olyan csendes zugra, ahol nincs más csak maga. Az tudja igazán ennek hiányát, aki csak úgy él a nagyvilágban. Megy erre, arra, de biztos lakás nincs számára. Már meg is bánta, hogy úgy döntött, eljön otthonról, mert az már nem az ő otthona. Ott csak egy megtűrt személy, akit kerülget a volt feleség. Mindig azt várja, mikor hordja már el az irháját. Nem is tudta elképzelni, még korábban, hogy ilyen feleslegessé is válhat az ember. Menne is, meg maradna, a bizonytalan jövő elkeseríti. Aztán, pár óra múlva, amikor egy kicsit megnyugszik, arra gondol, jobb lesz neki távol. Majd csak sikerül valahol otthont teremtenie. Lesz majd valaki, aki befogadja, újból társa lesz és minden rendeződik. Ezzel a reménnyel fejezte be ezt a gondolatsort, akár hányszor eszébe jutott az indulás kényszere.
Napjaink világa, a feje tetejére állt. Nem lehet megmagyarázni, mi is történik valójában. Emberek ezrei keltek útra napjainkban, Közel-Keletről, Afrikából, elhagyva otthonukat, ahol születtek, éltek. Mindent vállalnak, csak mehessenek, nem akadály a tenger, a hegyes sziklák, a terelő kerítések sem. Bíznak valamiben, aztán mennek, megérkeznek és várnak. Márai Sándor író szavai szerint: „az emigráns, mint az űrhajós, megtudja, hogy nincs fix pont, ahol megkapaszkodjon. Egyformán otthon van az otthonosságban és az otthontalanságban.”
Ferenc a lakatos szakmát választotta magának, már csak azért is, mert az apja is lakatos volt. Gyerekkorában ott volt a műhelyben, sokszor lábatlankodott is, de apja türelmesen tűrte. Szeretett otthon lenni, ott minden olyan jó volt, nyugodtan játszhatott. Aztán amikor megnősült, ő is úgy döntött, otthont teremt majd, a családjának, olyat, amilyen az apjáé volt. Épített egy szép falusi házat, volt nagykert, szőlőlugas. Két fia született, ők is otthon szerettek lenni, nem csavarogtak. Így is nőttek fel, lettek felnőttek. Z. Ferenc nem ismerte Michael J. Fox kanadai színész, a Parkinkon Alapítvány segítője, – ő maga is ebben a betegségben szenved – mondását, mely szerint: „az otthon olyan hely, ahol évek múlva is önmagam lehetek.” De ezt érezte, még akkor is, ha a faluban, olyan otthonülő embernek mondták. Mindig volt munka, a kert is megkívánta a foglalatosságot, ő pedig családja körében jól érezte magát.
Kovács István jól menő kőműves lett. Először nem ment a vállalkozása, de egyszer megtalálta az arányokat, mi kell egy ház felépítéséhez. Gépek, szállító eszközök, szakipari munkások, meg maltert keverő, talicskázó segédmunkások. Ettől kezdve szinte simán ment minden. Épültek a házak, C. Kovács banki számlája dagadt. Nem telt bele másfél év kicserélte kocsiját egy szép szürke Audire. Kezdett a ló, elszaladni vele. Elhatározta, a faluban épít egy szép házat, olyat, amelyet a világ még nem látott. Három tervező is közreműködött, mert volt kívánság, jó néhány. Ez is legyen a házban, meg az is. – A pénz nem számít! – mondta, ha valami extrákkal állt elő. Egyik alkalommal pont a tervezői trióval konzultált, amikor egy bölcs ember csöppent a beszélgetésbe, mint a mesében. Hallgatott, nézelődött, gondolkodott és aztán javasolta és kérte, had idézzen Antoine de Saint-Exupéry francia író „A kisherceg” című könyvéből. Meglepetésre igent bólintottak és okulásra itt az idézet: „Aki otthont épít magának, az formát ad a saját otthonának. Igaz, hogy minden forma kívánatos lehet, de nem mind együtt. Máskülönben nem lenne már otthon.” Csodálkozva hallgatták, a tervezők, meg maga C. Kovács is. Aztán így szólt: – Igaza van! Át kell beszélnünk ennek a háznak, otthonná varázsolását.
Milyen érdekes érzés keríti hatalmába az embert, ha el kell mennie otthonról. Nehezen engedelmeskedik érzelmileg, fél az eltávolodástól. Hiányzik, mert megszokta azt a környezetet, ott kezdett mászni, majd járni. Ott ejtette ki az első szavakat, ott gyerekeskedett. Itt alakult ki szorosabb kapcsolata a világgal. Ott élnek szülei, más hozzátartozói, rokonai. Vágyik ide vissza. Ha az ember hazamegy, mindig minden jobbra fordul. Meg is tudta ezt magyarázni, igaz a mondandóját igazán „A válás” című filmben fogalmazta meg a főszereplő: „az otthon nem csak tégla, meg malter, (…) hanem egy érzés is. Az érzés, hogy tartozunk valahová és persze a szereteté, egy jobb jövőé, a reményé.”
Fogta kis bőröndjét és elindult otthonról. J. Kázmér úgy döntött, hogy húszévi házasság után, ami kialakult közte és az asszony között, már nem javítható. Elöregedett a kapcsolat, kevésbé figyeltek egymásra, meg aztán az asszony bátran bevallotta, szeretője van. Hosszú hónapok gyötrelmei, veszekedései után J. Kázmér kimondta, itt a vég, elmegy. Egy másik városba utazott barna bőröndjével, állást keresett és talált. Sikerült albérletet szereznie egy idős néninél. Nyugdíjas volt, jól jött neki az albérleti díjból származó, rendszeres jövedelem. A kis szoba úgy is üres, nem használja. Egy bérház első emeletén volt. J. Kázmér ezt egy olyan helynek érezte, ahol alhat, el lehet üldögélni a szobában, olvashat. Ezt azonban hamarosan megunta és inkább csavargott a városban. Moziba ment, vagy egy kocsmába, hétvégeken kirándult, mert az albérlet olyan otthontalan volt. Aztán így eltelt egy év, amikor egyik este az idős néni közölte vele, férjhez megy! Így megszűnik az albérlet. Mindjárt hozzá is tette? – Nem akarja, hogy az utcára kerüljön, beszélt a negyedik emeleten lakó barátnőjével. Ő szívesen kiadja a hasonló kis szobáját, mivel ezek a lakások, szinte egyformák. J. Kázmér így felköltözött – levegőváltozás ként – ehhez a nénihez. Ő eléggé hallgatag volt, egy kicsit süket, a televízió hangját, beteg füléhez igazította. Ehhez járult még az a tény is, nagy dohányos volt. J. Kázmér nem tudta a szobaajtót úgy becsukni, hogy a mardosó Kossuth cigaretta füstje miatt, még levegőt sem tudott venni. Ebből az albérletből, amely átmeneti otthona volt, menekült. Kitalált mindent, hétvégén elutazott, soha nem látott tájakra, hogy csak ne kelljen ott lennie.
Ez a zajos, füstős ottlét, hat hónapig tartott. Aztán a munkatársak segítségével talált egy újabb albérletet. Ez már jobb volt, egy szép szoba. igaz az ablakok az udvarra néztek. Mellette volt fürdőszoba, WC. Nagy előtér, a tulaj az emeleten lakott. Úgy tűnt, hogy egy kissé megnyugodhat, de aztán, pontosan egy év után, minden összeomlott. A gazda közölte, presszót szeretne nyitni a ház földszinti részén. Szobája kell a vendéglátó egység raktárának. Egyik haverja megkérdezte J. Kázmértól, amikor szomorú arcát látta. – Mi van veled? Gondolkodott egy kicsit, ismerték történetét, annyit mondott: – Az albérlet! Aztán hozzá tette: – állandóan költözöm, keresem a biztonságot. Igyekszem otthont találni, de sosem sikerül.
Vannak az országban, de a világban is, másfajta otthonok. A tanulást segítő diákotthonok, gyerekotthonok, leányotthonok, szülő otthonok, melyek már intézményként tevékenykednek. Segítik a bentlakók életvitelét, biztosítják azokat a körülményeket, színvonalban is, mint az igazi otthon, mert lakói itt kényszerülnek élni, átmeneti jelleggel. Ez utóbbi átmeneti jelleg más színezetbe kerül az öregek otthonánál. Mert ez az a hely, amely lakóinak az utolsó otthont biztosítja.
Vannak azonban extrém otthonok is a világban. Maga a lakója is különleges egyéniség, mert otthonul például egy kiszuperált buszt tart. Több nyugati országban már extrém divat, hogy az öreg nyugdíjas házaspár otthonát, lecseréli egy lakókocsira és ebben a mozgatható dobozban, barangolva a világban, érzi magát otthon.
Sándor, aki harminc évesen, úgy döntött, marad a főiskolán. Már nem tanulóként, hanem tanulmányai alapján, a tanszékvezető irányításával, tanársegédként. Amikor elkezdte tanulmányait, erre nem is gondolt. De a főiskolán történtek, a tudományos diákköri munkák, melyeket teljes odaadással, legjobb tudása, szorgalma szerint végzett, egyértelműen erre a pályára irányították. Jó volt a kapcsolata diáktársaival, korrekt, megbízható embernek tartották. A tanszékvezető, aki idős oktató volt, szárnyai alól több száz végzett mérnök került ki, beiktatásakor a tanszéken annyit mondott: – Bemutatom T. Sándor tanársegéd urat. Felkészült kolléga, ember, aki mindent otthonról hozott, a viselkedést, az értékrendet, koncepcióját önmagáról, a világról és saját helyéről a világban. Fogadják szeretettel, tekintsék egyenértékű kollégának.
János, amikor megnősült, ő maga sem gondolta, hogy ilyen tragikusan alakul majd az élete. Albérletben kezdte feleségével, aki egy szép szőke lány volt. Asszony lett belőle, megszülte első gyermekét, nagy volt a boldogság. Aztán az első gyereket, még négy követte. Dolgozott, az asszony a gyerekekkel. Otthonnak maradt az albérlet, melyet sajnos többször ki kellett cserélni. Kétszer volt, amikor ők költöztek nagyobba, de háromszor a főbérlő tette ki a családot, mert kitalált okok miatt, elégedetlen volt. Az utolsó felmondásnál érezték, nincs tovább. Nem bírják a terheket. H. János már könyörgőre fogta szavait, a főbérlő adjon haladékot. Szavai nem voltak olyan veretesek, mint azt Dosztojevszkij, orosz író megfogalmazta egyik írásában: -„Megérti, uram, megérti, mit jelent az, ha valakinek már nincs hová mennie? (…) Mert hiszen mindenkinek kell, hogy legalább egy utolsó menedéke legyen.”
Ez egy mini mese az otthonról. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, egy király. Az ő otthona a királyi várban volt. Egyszer aztán elhatározta, hogy kell neki egy másik otthon is. Ezért meghódította, megszerezte a királysága melletti királyság kastélyát és azt is otthonnak tekintette. Ebben a királyságban élt egy szép, barna, bögyös kurtizán. Sok férfinép örömére. Itt gyakorolta mesterségét, az a „lámpás” ház volt az otthona. De a jólelkű fehérnép, nem jó szemmel nézte férjeik elcsábítását. Elzavarta a kurtizánt. Az pedig megmaradt bájaival, egy másik királyságba költözött, áttette otthonát. Aztán itt folytatta ősi mesterségét, további sikerekkel. Aztán ebben a királyságban, a sok közül, élt egy nevezetes tolvaj. Itt lakott, itt bujdosott, itt volt az otthona. A kifundált lopásokat is, itt hajtotta végre, néha sikerrel, néha üldözötté válva. Sokszor ez az üldözés, bujkálás arra késztette, hogy új otthonra leljen, új mezőkre költözzön. A mesének az a vég, hogy ezt Honoré de Balzac, francia író szavaival zárjuk: -„Mindenütt otthon lenni, ez a királyok, az örömlányok és a tolvajok kiváltsága.” Itt a mese vége, fuss el véle.
– Hát így vagyunk otthon!
Hozzászólások