Kína
Székelykapuk és az Ég temploma
Igen, az utazás szerelem. Gondolatban kezdjük, és bizonytalan-bátran, nem túl nagy, de fontos úttal indulunk, anyáink óvó, apáink erős, szerető karjaiba. Aztán lépések asztaltól ágyig, ajtótól a fáig, majd onnan is tovább, iskolapadtól szerelmekig, mélységekbe, magasságokba, hegyek csúcsaira, tengerek végtelen habjaiba, templomtornyokig, rég elhagyott bányászfalu romjaira, falvédőn bogozva a kopott keresztöltés feliratot – majd amikor én nem leszek, akkor tudod meg… –, csorba bögre, kopott, háromlábú hokedli, pöttyös, rég szétrúgott labda, egy maszatos gyermekarc törött üveg alatt, a régi ház, ami a szívben óriás, és közben egyre kisebb, és szomorúbb, és a hiányok homályos tükrén pótolhatatlan, elmosódó egykor mosolygó és síró arcok…
Életünk a legnagyobb utazás. Van eleje, és lesz vége, s közte minden nap egy út, ébredéstől ébredésig. Mintha nap, mint nap gyakorolnánk, felkészítenénk magunkat az utolsóra, a legnagyobbra, a mindenséggel való egyesülésre. Vagy a megsemmisülésre. S addig hajt a muszáj, a fölfedezés, a megismerés vágya, látni, hallani mást, másként és a végén mégis, és mindig ugyanúgy, ugyanazt, és ugyanoda visszatérve.
Erdőelvétől a kínai Nagyfalig visz most ez az utazás. A gondolat is belefárad, s a repülő ablakán kitekintve már nincs mérlegelésre lehetőség. Mélység és magasság. A Csomolungma és a csillagok között félúton semmivé törpül emberi akaratom. Érzések vannak és remények. Viszek, hozok, adok, kapok a közösből a közösbe pár különleges napot.
A Hainan Airlines Boeing nagy utasszállító Budapest – Peking – Budapest járata 21.10-kor startol el, és másnap 12.40-kor landol a pekingi reptéren. A gépen kényelmes ülések, elfogadható étel, ital szerviz, s az órák lassan telnek, nem tudok aludni, az olvasás fáraszt, s az előttem lévő ülésbe beépített mini tévé végtelenített reklámjai már a könyökömön jönnek ki. Kisebb légörvények ébresztenek rá kiszolgáltatottságomra. A gép hátsó részében hűvös van, hiába a meleg takaró, a hazaútban az első részbe fogom kérni a jegyemet.
Végre szilárd föld van a lábam alatt, viszonylag zökkenőmentes csomagfelvétel után irány a szálloda. Peking szívében az 5*-os Marriott szálloda sokadik emeletén kényelmes, lakosztálynyi szoba, egy gyors tus, aztán irány valamelyik étterem, és közben buszos városnézés. A régi Peking eltűnt, eltűntette az olimpiai láz, a lakosság beszorult a panel dzsungelekbe, és tanulta a köpőcsészébe köpködést. Ultramodern, óriás méreteket öltött iroda- és bankszékházak, húsz-harmincemeletes kaptárszerű lakóházak, magasvasút, zöld teret szinte nem látni, és rengeteg ember az utcákon. Ha nem látnám az arcokat, lehetnék bármelyik nagyváros modern metropolisz részében. Az étterem gyönyörű. Túlságosan is az. Zavarba ejtőn egyformán mosolygó arcok kísérnek az üveg körasztalunkhoz, ahol ugyancsak gusztusos tálalásban, számomra a tésztafélén kívül abszolút ismeretlen ételféleségek sorakoznak. Lévén mindenki módfelett éhes, a protokollt elhagyva látunk neki a kóstolásnak. Az én paraszt hasamnak minden íz csalódás volt, íztelen, sótlan, ám rendkívül egészségesnek mondott választék, s végül a tészta, ami a leggyorsabban fogyott, s mellé a csípős fűszeres, pirított aprórákok mártással. Szerencsére, ahogy haladtak előre a napok, a szebbnél szebb éttermek kínálata is egyre színesebb és ízletesebb lett.
Másnap a Tienanmen tér, és a Tiltott város.
Verőfényes májusi napsütés, közel a szálloda, így sétálva tesszük meg az utat, s végre fölfedezni vélem a régi, egy-két-három szintes jellegzetes kínai építészeti jegyeket megtartó kisebb üzlet, talán lakóház épületeit is. Aztán leszakadozva, keveredve a számlálhatatlan itt élő és turista között át a zebrán, a TÉRRE érünk. Békesség, csattognak a fényképezőgépek, az idegenvezetőnk már mindent elmondott, amit tudnunk érdemes, és mi kószálunk, magunk is elkészítjük a saját fotóinkat, mellém szegődik egy kicsi lányt karján tartó édesanya, és kéri, hogy készíthessenek egy közös képet velem. Európa (akkor még szőkén) és Ázsia, és mosolygunk.
… a téren, ahol 1989. június 3-án és 4-én a kínai hadsereg katonái megtámadták a demokratikus változások mellett kiálló pekingi diáktüntetés résztvevőit. A véres megtorlás áldozatainak számát tekintve eltérő adatok láttak napvilágot, sok ezren haltak meg akkor. Másik 15 városban is hasonló megtorlások voltak. A téma ma is tabu.
A kínai szocialista kapitalizmus szabadnak tűnő polgáraival együtt igyekszünk a térrel szemközti múzeum megaépülete felé. Hosszú, széles, tömött sorban araszolunk a Tiltott város bejáratáig. Közben kifogy az elem a gépemből, s mit ad isten, találok AZ „ÖTCÁ” árus között egy tündér, otthonról már „jól ismert” kínai árust, aki elemet is tartott. Kétségbeesésem elszállt. Gyors elemcsere, milícia irányítja a hömpölygő tömeget, csattognak itt is a gépek, és van időm eltöprengni a nagy Mao Ce-tung, a „hős forradalmár” óriás portréja előtt, alatt, ami a bejárat fölötti részt uralja.
… 1989. december 16. „csupán” 6000 km, Románia, Erdély, Tőkés László, az összefogás egy közös ügy mentén – magyar-román, szász és más nemzetiségek egyként a borzalommal szemben.
– Ha Kínának sikerült, akkor nekünk is – gondol nagyot a Moszkvával fölvértezett Ceausescu, és a forrongások közepette még van ideje egy iráni látogatásra, mert oly magabiztos, oly legyőzhetetlennek érzi erőszakból fölépült fanatizmusát.
Aztán a vészterhes folytatás, 1990. február 10. Marosvásárhely, Sütő András, gyertyás, könyves felvonulás a kisebbségi jogokért, március 19., a karhatalom passzív segédletével a megveretés, láncok, botok, balták, és teherautóval Budapestre menekítés…, és most itt mosolygunk, egymás mellett egy édes gyermek, s az édesanya.
Hogyan lehet körülírni, megmagyarázni, mi is az, ami mindig, mindent felülír, mindent túlél, és még a sivatagi forróságban is harmatot talál?
A Tiltott Város, vagy kínai nevén Csecsing Csong, „az Égi császár földi lakóhelye”, ahova csak külön engedéllyel lehetett belépni a Ming-, és a Csing-dinasztia ötszáz éven át tartó uralkodása alatt császáraik lakóhelye, és Kína ceremoniális és hatalmi központja volt. Ma egyszerűen Ku Kung Povujüan a hivatalos neve a múzeumnak, ami annyit tesz, mint régi, vagy volt palota.
1406-ban kezdték el építeni, 15 év alatt, tehát gyorsan elkészült. Ennek érdekében százezres kézműves gárda és milliónyi építőmunkás dolgozik, több szakemberrel központi irányítás alatt. 980 épület, bennük 8707 szoba, és a 720 000 négyzetméter alapterületéből 150 000 m² beépített terület. Kínai méretek. Az épületegyüttes a hagyományos kínai palotaépítészet remekműveként évszázadokon át befolyással bírt Kelet-Ázsia és más térségek építészetére is. A világ legnagyobb régi faépület-együtteseként nyilvántartva lett 1987-ben, a világörökség része.
A Tiltott város túlélte a császári váltásokat, tűzvészeket, 24 császárnak adott otthont, majd a Köztársasági kor beköszöntével, 1912-től, Pu Ji utolsó császár lemondásával végleg elvesztette Kína hatalmi központi státuszát. Múzeumként megnyílt a látogatók előtt. Többször kellett menekíteni fölbecsülhetetlen értékű kincseit, kordokumentumokat, támadások fenyegették Japán részről, veszélybe sodorták az európai – holland, francia, angol – ópiummonopóliumok kizsákmányoló ópiumháborúi, és az Indiából Kínába áramló szabad ópiumkereskedelem kikényszerítésével egészségügyi és gazdasági félgyarmati státuszba taszították a csillapíthatatlan mohóságú hódító nyugati kereskedő hatalmak Kína virágzó gazdaságát, kultúráját. Aztán túlélte az 1966-os kulturális forradalom vörös gárdistáit, és hermetikusan lezárva tartották, míg a nyugalmasabb idők végre eljöhettek.
Bent óriási tér, ahol útbaigazításra gyűlik össze kis csapatunk, és elhangzik a bűvös szó, mindenki figyelje a fehér zászlót, a miénket, nehogy elkeveredjünk. Egy gyors fotó, s mire megfordultam, egyetlen ismerős arcot sem láttam magam körül. Szememmel keresni kezdtem a fehér zászlót, és fölfedezni véltem egyet, talán a miénk, és nyomába eredtem. Tévedés volt. És ott álltam tanácstalanul, több ezer ember között, és mindenki csak a saját nyelvén csicsergett a kérdéseimre. Ilyenkor legjobb stratégiának bizonyult, az előre, és használjuk ki az adott helyzet minden adódó előnyét. Végigjártam egyedül a várost. Megálltam, ahol meg kellett, fotók – Teng herceg pavilonja, Sárga Daru tornya, Meridián főkapu, a téren keresztül folyó (mesterséges) Aranyvíz folyása, a külső udvar ceremoniális tere, épületei, a Legfelsőbb Harmónia tere három fő csarnoképületével, körülöttük a császári kincseket őrző épületek, lépcsők, teraszok, a Császári út, sárkányok,… és már magam sem tudtam mi, micsoda, hol járok, mit is látok, készültek a fotók, majd otthon…, címszó alatt egyszer csak a kiindulás helyén, terén találtam magam. Mellettem az idegenvezető, aki karon ragadott, s némi indulatot véltem fölfedezni a hangjában, amikor megkérdezte, hogy hol a fészkes fenébe jártam, már mindenki engem keres. Én pedig egyszerűen ellentámadásba lendülve kérdeztem vissza:
– Ti hol jártatok? Én már tűvé tettem értetek az egész Tiltott várost!
No ezzel oldottam a feszültséget, elmosolyodott, és azt mondta: Innentől kezdve egy tapodtat sem tehetek meg nélküle. Így is lett, és én újra végigjártam az utat, már nem csattogott a gépem, csak nyugodtan nézelődtem, csodáltam, és átadtam magam a látványnak.
Újabb ismeretlen ételek, az étterem pazar, a kiszolgálás? Mintha mi lennénk a császári leszármazottak. Csak amikor elfordulnak, az az arc, azt nem kellett volna észrevennem, elszomorított mindig.
Az emeleten, ahol a mi szobánk volt, talán mi voltunk egyedül, az összes többi üres. Igazán nem zavart, jólesett az esti fürdő, itt is pazar, császári kényelem, a fürdőkádból a tévét láttam, pontosabban annak keretét, mert sosem kapcsoltuk be. Remek, kemény ágyak, ahogy én szeretem.
Másnap az Ég temploma és a Nyári palota tárta föl magát nekünk. Az idegenvezető mosolyogva fogadott, és mosolyogva megkért, hogy ma se nagyon távolodjak el tőle, de ebben már inkább a kedvesség, mit ne mondjak, némi szimpátia körvonalazódott a hangjában…
(folytatása következik)
Hozzászólások