A rét virágos, a kő mohás,
hol gránát csapódott egykoron.
Karszti kövek, még meséltek?
Ki hallja meg a hangotok?
Szalad az út szép Trieszt felé
a napsütötte partokon,
s vajon van-e csupán csak gondolat
– mi volt, miért s hol nyugszanak?
Kis földhalmok és kőkeresztek,
a hantok alatt porhüvely,
az idő szemének mit jeleztek,
mily szenvedést rejtetek?
Csaták zaját és kínokat,
vérben úszó arcokat,
tőrhasított zubbonyokat,
szemfedőt a harcosoknak.
Nagy Háború – alantas érdek,
fröccsent az élet lövészárkok falán,
s bár győzni jött,
másnap már halni készült
fölzúgó golyók záporán.
Erdő ölelte, mély dolina, hol pihen
egy csöndes katonatemető,
kapujában két sírkő nyújtja karját,
virágot nem kér, csak emlékezőt.
Apja temette egyszülött fiát,
a halott sok volt, a szertartás gyors,
amíg nyugton volt a fegyverropogás,
csatapap mindkét vétlen,
és védtelen oldalán.
Taar József – Ung megyéből.
Van-e még ki nevét fölemlegeti?
Szűcs György Nagyfaluból.
Élt 24 évet, szívében repesz,
és temetik.
Vallanak a feliratok Aurisinán.
Messziről jött faragott kövek
megérkeztek szekérháton,
vagy tán apja hozta roskadó vállán
fiúnak a kopjafáját?
Rence-Zigoni temetőben
egy sírban nyugszik bosnyák
és egy lengyel galíciai,
mellette tán egy osztrák pihen,
és szláv társával osztozik.
Aztán a mámoros Avanti!-ból
halálhörgést csavart ki a szél,
és pergőtüzek őrjítő zajában
remegőn suttogta még valaki nevét.
„Minden reggel, minden este, Anyám,
a széllel mintha imáid hallanám.”
írva a felirat az ismeretlen katonánál
Redipuglián.
És alussza hosszú álmát ifjú olasz,
akit anyja már többé sose lát.
Zsákmányolt az ármány erőst,
gyengét és bimbózó életet,
pótolhatatlant és felmérhetetlent,
sarjadó jövőt és a fuldokló jelent.
Ó, ti ma is csatákba hajszoló,
könyörtelen, szenvtelen vadak,
szakítsa dobhártyátok, a tiétek is
a gépfegyverek őrjítő zaja!
Eszméljetek gázszagra
ti is a téboly oldalán,
és sikítson minden éjen nektek is
a halottak hangja,
ahogy anyja kínlódta
ott maradt magzatát.
Talán megtörik végre
az Úr előtt térdetek,
szívetek tán sajogni kezd
százezrek jajával,
és kegyelemért esengtek
a végtelen Istenhez mielőbb!
Aztán könyörögjetek buzgón azokért,
akiknek ideszólt a megérkezés,
az égi menyegző hasító hajnala,
amikor mindegy volt talán,
élni vagy halni – Istenem!
Vége lesz-e ennek valaha?!
És te se nézz át rajtuk,
felejtős utókor, s ha arra jársz,
legalább hajtsd meg a fejed,
suttogj egy hálaadó imát,
hogy egyetlen kőre sincs vésve
még a te sarjad neve.
És mi jogon döntenél hát,
te, aki a történelmet
még ma is csak olvasod,
lábad e sírok közt sohasem járt,
hogy ki volt köztük az áldozat,
és kik voltak ott a gyilkosok?
Mindegy, ki volt, és ki mit akart,
hős lett mind, aki ott fegyvert fogott,
egymás mellett vagy ellen, de ártatlanul,
és már mindegyik halott.
Doberdón s az Isonzó-völgyében
fegyverben ölelkeztek a nemzetek,
de a sírhantok fölött a föld
ma mégis, mint azelőtt, életet terem.
A rét virágos, a kő mohás,
hol gránát csapódott egykoron.
Karszti kövek, még meséltek?
Ki hallja meg a hangotok?
Bedécs Gyula Karszti köveken járva című könyve nyomán. Az idézett olasz sírfelirat D’ Annunzio epigrammája Hoffmann Béla fordításában.
Hozzászólások