Sürgős kölcsön • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Sürgős kölcsön

Ez a nap eléggé zűrös volt, a hivatalban is értekezlet értekezletet ért. Kömény Ferencnek zúgott a feje, alig várta, hogy hazamenjen. Gondolta, egy jó vacsora, majd helyre biccenti, megingott lelki egyensúlyát. Hazaért, nem találta otthon a feleségét. Csak egy cetli hevert a konyhai asztalon, egy levél kíséretében. A levelet nézte meg először, az öccse írt.

A borítékot egy késsel felbontotta. – Mi lehet az öcsémmel? – volt az első kérdés. – Csak nincs valami baj? – még ez a kérdés tódult az elsőhöz. Olvasni kezdte, de amint átfutotta a sorokat, egyre idegesebb lett.  – Na, csak még ez hiányzott! – állapította meg a levelet olvasva. – Most megint bajba keveredett! – vette tudomásul az öccse érveit próbálta egybe rakni.

– Ne haragudj! – írta. – Bajban vagyok, a cégnél a rám bízott bevásárlási összeg elfolyt a kezem közül. Hétfőn el kell számolnom, hiányzik százezer forint. Kérlek, postai úton előlegezd meg nekem ezt az összeget, öt hónap haladékot kérek és rendezem.

Ez volt a lényeg, meg egy postai cím. – Ide küldd a pénzt, táviratilag. Így biztosan nem tudja meg senki sem.

Kömény Ferenc leült a konyha asztalhoz és gondolkodni kezdett. – Honnan vegyek most ennyi pénzt? Tartalékunk nincs, mert most fizettük be az olaszországi útra. Már évek óta tervezzük, hogy Rómába utazunk.

– Sajnos nincs pénz! Persze, ha a feleségem, Éva ezt megtudja, nem támogatja. Az biztos! Hiszen ismeri az öcsémet, Kálmán viselt dolgait. Haragszik is ezért rá. A múltkor, amikor meglátogatott bennünket, össze is veszett vele. Persze többet is ivott a kelleténél, jól összeszólalkoztak.

Kömény Feri lassan bontotta szét az összehajtogatott cetlit, amit a felesége ott hagyott a konyhában. A cetlin annyi: – Zsókáikhoz mentem, mindjárt jövök!

Csak az járt a fejében, honnan vegyen most ennyi pénzt. Kölcsön kell kérni! De kitől? Most ő is ugyan úgy bajban van, mint az öccse. Vegyen fel az OTP-től egy kis személyi kölcsönt, talán ez lenne a legjobb. De az idő sürget, ez nem megoldás. Vagy el kellene adni valamit? De mit? És kinek? Nem jutott eszébe semmi.

Tovább ült az asztalnál, a hűtőből kivett egy üveg sört, töltött. Kortyolt egy keveset. Csak az öccsére, Kálmánra tudott gondolni. Eszébe jutott, amikor olyan óvodás korú gyerekek lehettek. Három év volt születésük között. – Igen, nem jártunk óvodába, mert édesanyánk otthon volt.  Vigyázott ránk, sokat játszottunk, nem volt semmi baj. Talán egyszer a háború idején, amikor olyan tíz év körüliek lehettünk. Egy ember szerzett valahonnan egy zsák cukrot. Egy olyan papírzsákban volt a kamrában. Megőrzésre hozta, majd jön érte. Mi gyerekek egyik nap, mikor ketten voltunk otthon, felbontottuk a zsákot és megdézsmáltuk a cukrot.

– Anyánk vette észre, mert közben az ember megjött a zsákért és a visszacsinálás, felbontás után nem sikerült. Persze mi tagadtuk. Anyánk nagyon mérges lett, és amikor az ember elment, behívott bennünket a konyhába és egy kemény mogyoró vesszővel mindkettőnket alaposan helybe hagyott Aznap este még vacsorát sem kaptunk – emlékezett vissza.

Közben nyílt az ajtó és a felesége, Éva lépett be.

– Mit ülsz itt a konyhában? – kérdezte.

– Gondolkoztam! – volt a válasz.

– Látom, nem vagy valami jó hangulatban. Történt valami? – kérdezte az asszony.

Feri egy pillanatig gondolkodott, megmondja-e az öccse kérését. Talán mégsem, majd megoldom! – mondta szavak nélkül önmagának.

– Nem, nincs semmi! – válaszolta tiltakozva. Aztán a szomszédra terelődött a beszélgetés, amely legalább egy óra hosszat tartott. Az asszonynak volt mit mondania. Gondolatai közben, ahogy hallgatta a feleségét, az öccse kölcsönügye körül forgott. Egyszer meg is kérdezte az asszony:

– Figyelsz te rám egyáltalán? – mérgesen.

Feri arra hivatkozott, hogy fáradt, szeretne zuhanyozni és lefeküdni. Egy jó óra múlva, már ágyba is került és az asszony még a konyhában tevékenykedett egy jó darabig. Ahogy ott feküdt az ágyban, megint öccse jutott eszébe.

– Sok baj volt vele. Akkor kezdődött, amikor anyánk meghalt. Olyan tizennégy éves lehetett. A gimit is párszor elkezdte, meg belekeveredett valami galeriba. Olyan bulizó, ivós srácok lettek a haverjai. Apánk nem törődött ezzel, ő a munkába temetkezett.

Közben bejött a szobába a felesége:

– Nem alszol még? – kérdezte kissé keményen.

– Nem, nem tudok a fáradtságtól – válaszolta a kérdésre.

Csend lett, megint előjöttek a megkezdett gondolatok:

– Aztán az lett a vége, hogy öcsém eladott mindent, ami átmenetileg nem volt a leltárban. Ilyen volt egy katonai távcső, apánk szerezte még a háború idején. Egy Orion világvevő rádió. Mivel nem volt zsebpénze, csinált. Kellett a haverokkal való bulizáshoz. Aztán egyszer a biciklit is eladta. Már akkor, jó párszor piásan jött haza. A fater morgott vele egy darabig, aztán abbamaradt minden.

Átfordult a másik oldalára, becsukta szemét, aludni akart. Érezte, nem megy, csak fekszik, mint egy darab fa. Így feküdt hosszú időn keresztül, majd megnézte karóráját, hány óra lehet. Már éjfél is elmúlt, a felesége egyenletesen lélegzett a másik ágyon és aludt. Észre sem vette, hogy lefeküdt.

Visszatette a karórát a kis szekrényre, és amint letette, jutott eszébe, hogy neki van egy másik karórája is. Mégpedig egy japán gyártmányú, ha jól emlékszik a márkája Citizen. Szép, fehér számlapja van, nagyon jól mutat. Drága óra, ezt onnan tudta, hogy egyszer Pesten egy ilyen órákat árusító üzlet kirakatában a sok óra között meglátta az ő órájának a testvérét. Majd hanyatt vágta magát, amikor meglátta az árát. Egy hármas és öt nulla.

Az órának egy kissé különös története van. Ezt ő a nagybátyjától kapta, ötven éves születésnapjára, ajándékba. A nagybácsi, akit a családban Robi bácsinak neveztek, egy nagy cég pénzügyi szakembere volt. Nős, a felesége tanárnő, de a házasságukból nem született gyerek. Robi bácsi kis gyerekkora óta kedvelte őt, úgy beszélt vele, amikor eljött, mintha a saját fia lenne.

Az óra? Robi bácsi nyugdíjba ment attól a nagy cégtől és ajándékba kapta ezt az órát. Mondván: – Ha majd ránézel, jussunk eszedbe! – mondta a búcsúztató kolléga.

Robi bácsi pedig, amikor az ő születésnapja volt – ötvenedik – beállított, és a gratuláció után elővette az órát és átadta Kömény Ferencnek mondván: – Én már nyolcvanon is túl vagyok. Nekem már nem kell, öreg vagyok. Az időt a faliórán is megnézhetem. Te még hasznát veheted. Fogadd szeretettel és átnyújtotta az órát.

– Ezt úgyis csak ünnepnapokon használtam, most tényleg hasznát vehetem – zárta hirtelen jött gondolatát.

Kömény Feri kész volt ezzel a kölcsönadás tervvel. Úgy döntött, nem beszél róla senkinek, még a feleségének, Évának sem mondja el. Ha megtudná, úgyis baj lenne belőle, legalább egy jó kiadós veszekedés, az biztos.

Reggel, amint elkészült, csendben zsebre tette a karórát és elindult a Zálogházhoz, más szóval a zaciba. Az üzlet már nyitva volt, két ablak, az elsőn „pénztár” felirat, a másik biztos a becsüs.

Feri az ablakhoz lépett, köszönt.

– Jó napot! – az ablak mögött ülő középkorú, szemüveges férfi visszaválaszolt, majd hozzá tette: – Parancsol?

Nem szólt, egy kicsit kényelmetlenül érezte magát. Ez az érzés akkor keríti hatalmába az embert, ha olyat tesz, amely talán szokatlan és egy kicsit megalázó is.

Beadta az elővett órát és várt, nézte a becsüs embert. Az kézbe vette az órát, szemébe csíptetett egy nagyító félét, és amikor belenézett, kissé mosolygott.

– Ez igen! – mondta. – Remek óra! – tette még hozzá. Aztán levette szemüvegét, végignézett Kömény Ferin és megkérdezte.

– Mennyit szeretne? – csak így, nem mondott összeget.

Feri egy kicsit gondolkozott, majd csendben bemondta az összeget.

– Százezret!

A becsüs azonnal kiállított egy papírt a kért összegről és nyújtotta.

– A pénztárban kifizetik!

Látta Kömény Feri csodálkozó arcát és még annyit mondott:

– Ez a japán óra, márka. Ha kiváltáskor nem tudja ezt az összeget egyben befizetni, havonta, apránként törlesztheti is. Így a végén kevesebb lesz a törlesztés.

Feri átvette a papírt és megköszönte a tájékoztatást. Pénzel a zsebében, egyenesen a postára ment, és ahogy kérte Kálmán, az öccse, táviratilag feladta a megadott címre.

Megnyugodva lépett ki az utcára. – Segíteni kell! – ez duruzsolt a fejében, meg az, amit a becsüs mondott, havonta, apránként letörlesztheti, aztán visszakapja az órát.

Ilyen egyszerű ez a különös ügylet, persze ha van, akivel, és amivel ezt le is tudjuk bonyolítani.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS