Útkereszteződésben vesztegelt velem a
metrópótló busz, s én bő kilenc hónapnyi
bezártság, önként vállalt karantén után
először utaztam kicsikét messzebbre, csak
át a városon, túl a kerületünk határain, de
nekem már ez is kész kirándulásnak
ígérkezett. Ott, a szemerkélő, kedélytelen
esőben, a kiskörúton veszteglő buszon
elmerengtem: én évtizedeken át mindig
rohantam valahova, munkába, vagy épp
onnan haza, időre loholtam, mögöttem egyre
futott az elkésés réme. Esőben a szokottnál
is csapzottabb, ziláltabb voltam, lógott rajtam
a ruha, kezemben csomag: milyen lehettem?
Elgyötört középkorú nő rohan a zivatarban.
És akkor, ott, a busz ablakán kinézve, szemembe
ötlött a csoda: karcsú nő, a lehető legelőnyösebb
kabátban, feje fölé tartott szép ívű kék esernyővel,
olyan égi jelenség volt, szinte siklott a vizes
járda felett, rajta minden tökéletes, csaknem
kiragyogott a szürke tömegből, nem rontotta el
a látványt a mögötte sorakozó koszos portálok,
bezárt üzletek sokasága sem. És akkor , ott a
buszon belém döbbent a felismerés: ilyen nem
voltam, nem is leszek soha, miközben a busz nagy
nehezen kikecmergett a dugóból, és futott velem.
Egy pillanat volt csupán, elillant a látvány, mint
látomás, ahogy a karcsú nő a vizes járdán siklott tova.
2021 04 19
Hozzászólások