Hol élek én? – most az élet kérdez,
bentről szól rám, és remegve kérlel,
s míg napként elfogy, remél, mint este,
és újat szít félholtból, ha reggel.
Bércek ormán elbotlik a vándor,
két keze az égiekkel számol,
időbotján Zeusz villáma súlyt,
– Mondd, mire!? – és sír vigasztalanul.
Betonba zárt acélos honomban
hit, remény és szeretet a rozsda,
kép a falon, szűz, ima és kezek,
opálos fénydísz, csak antik keret.
Egykor,
anyák feszes testét a föld ette,
de két kezét magzatára tette,
egyszer kereszt volt, másszor a kapa,
és hajlott hátával már szoktatta
méhe szép rügyeit az igához,
kukoricagórés estimákhoz,
hogy bújjon át a felhőn is a nap,
az ura húzza magához aznap,
mert szülni kellett mindig a rögnek,
varangyos háborúknak, és görcsben,
s tudták, összenő élet és halál,
ez nem volt kérdés, s üzleti talány.
De ma már vak, élőt is eltemet,
s lombikban szül, kínnal a szeretet,
sokszor elvetél, gyönge a teste,
hit(s)tudományból a jeles gyenge,
ha a világot kell kihordani,
és a végső nemet kell hallani,
mert még akkor is él, s remél egyre
mikor már visszahull ama hegyre,
ki Zeuszt is, oda magából tette,
a hőn vágyott, és kitaszított
Ismeretlenre.
Szóljon hozzá!