Több mint 3000 hátrányos helyzetű gyermek tanulhatott zenét egy éven keresztül a Szimfónia Program – „Mindenki szívében van egy dallam” keretein belül. A program zárókoncertjét október 12-én tartották Budapesten, a Belügyminisztérium aulájában. A zárókoncert díszvendégei között volt a miniszterelnök felesége, Lévai Anikó, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete és a Magyar Konyha Gasztrokulturális Magazin szerkesztőbizottságának elnöke. A zárókoncert utáni fogadáson az interjúkészítésről beszélgettünk.
SZ. I: Anikó Asszony, tíz éve várok erre a beszélgetésre. Tíz évvel ezelőtt a Heti Válasz hetilapnak nyilatkozva ezt mondta: „A média jó lehetőség, csak rosszul használjuk. Pedig rajtunk múlik, hogyan rendezzük be világunkat. Ha elolvasok egy interjút valakivel, akkor az olyan, mintha vendégségbe hívtam volna. És akárkit nem enged az ember a lakásába.” Kifejtené mit értett ezen a megfogalmazáson?
L. A: Ha az ember interjút ad, gondolatokat közöl, feltételezi a másikról, az interjú készítőjéről, hogy valóban kíváncsi rá, és azt adja vissza, ami a beszélgetésben elhangzott. Mert az interjú valójában mindig egy beszélgetés. Nem csak az interjúalany nyilatkozik meg, hanem az is, aki kérdez. Vendégségbe sem csak az evésért és ivásért hívunk meg valakit – legalábbis én –, hanem azért, hogy egy jót beszélgessünk. Erre gondoltam.
Sz.I: Egyik kedvenc könyvem „A konyhaablakból”, amelyet Ön írt, 2007-ben jelent meg, s mi több, nekem dedikálta is. Ezt a könyvet odaadtam a sógornőmnek, de utána megbántam és visszakértem. A nagy siker közepette sokan nem jutottak a könyvhöz, ezért is kíváncsi vagyok rá, gondolkozik-e esetleg egy hasonló, vagy más új könyv megjelenésén?
L. A: Nem, nem szándékozom írni.
SZ. I: Nagyon sajnálom. Ön szerint milyen egy jó interjú?
L. A: Egy jó interjú olyan, amiben valami olyan dologról, amire kíváncsi voltam, és érdekelt, arról megtudtam valamit. A legjobb interjú pedig az, amiről egyáltalán nem is gondoltam, hogy érdekel, és mégis ott ragadok a rádió mellett, addig nem szállok ki a kocsiból, amíg vége nem lesz annak a beszélgetésnek; vasalás közben abbahagyom a munkát, és elkezdek figyelni a tévére, holott addig csak a háttérben ment; vagy egy újságosstandon is ott állok, és addig nem megyek tovább, amíg el nem olvastam az interjút.
SZ.I: Nagyon köszönöm a beszélgetést, s ha Önnek nincs ellenvetése, fel fogom használni az „Őszintén az interjúkészítésről” második kötetemben. Kérem, engedje meg, hogy az első kötetet átadjam Önnek.
L. A: Én is köszönöm.
Hozzászólások