10.
Vándorlások…
A legnagyobb kegyetlenségeknek emberarcuk van, így a „Robotok Kormányának” is, akár „hús-vér emberek” (Unamuno) alkotják, akár már csak tényleg robotok, amiknek fénylő példaképük az ember, de nem tudhatják meg soha, hogy éppen „ideájuk” miatt fogják elpusztítani egymást…
„Damon (robot): Ölnöd kell, uralkodnod kell, ha olyan akarsz lenni, mint az ember. Olvasd a történelmet! Olvasd az emberi könyveket. Uralkodnod kell, gyilkolnod kell, ha ember akarsz lenni!
Alquist: Ah, Domin (mondja egy ember az embernek): semmi sem idegenebb az embertől, mint a tulajdon mása.” (Capek: „R.U.R. p. 81.).
„Itt tényleg nincsenek temetők?” – nyilallt belém újfent a kérdés. „Mert ez itt maga egy különösen fura temető… Az… De akkor is. Bizonyára nagy nyüzsgés lehetett ezeken az utcákon-tereken valamikor… Biztosan… Akkor kell lenni temetőnek is valahol… Ha van, ha nincs, nem akarom látni, rettegek tőle…”
Bambulásom közepette egyszer csak ide toppan egy csodás vöröses épület is, természetesen árkádokkal, zsalugáteres ablakokkal… De nicsak! Kibuggyan a természet az árkádok mögül, és ha kicsit kukucskálok, akkor a robot-lovag, vagy lovag-robot mögül megvillan egy táj… Milyen érdekes, de szinte már fel sem tűnik, hogy egy ilyen erősen mediterrán tájban eddig egyetlen fát sem lehet látni… Nyomuk sincs, de persze ilyen kőkemény talajon, talajban nem is élhetnének meg… De ott, messze a dombok, bizony fákkal borítottak! A fák, ebből a világból, legalábbis bizonyos részeiből, nyomtalanul eltűntek, vagy inkább eltávoztak… Nem merek arra gondolni, hogy kiirtották őket.
Kikerülve ezt a „Furcsa pár” szobrot, szinte megszállottan, a lelki megkönnyebbülés reményében elindulnék a dombos-völgyes táj felé… Persze nem én megyek, hanem a jövő jön… De a táj csak nem akar megérkezni, sőt, mintha egyre laposabbá válnának a dombok, és egyszer csak, mit tesz Isten eltűnik az egész, valahol a messzeségben, mégpedig az alatt az aljzat alatt, amin mozgok, illetve, ami mozog felém, és meghatározza lépteim irányát is… Ennyit egy illúzióról, mert csak az volt, délibáb, vagy látomás, vágy az élet után…
Egy élet utáni létben… Ez itt most egy színpad-szerű világ, ahol ez különös „deszka” maga alá temette mindazt, ami egykor szél, Hold, Nap, napsugár, fű, rét, erdő, eső, hó, fák, sétányok, emberek, állatok, kék ég, és egyebek lehettek… Kik kísérhették el őket utolsó útjukra?
Vagy ők kísérték el az embereket? Vadul ugrálva a talajon, vagy aljzaton (mindegy), veszem észre, hogy valahol, nem is oly messze, két árny, emberi alak-árny áll egymás mellett, vagy egymással szemben, egyik kezében bizonyára bot, és, mintha beszélgetnének… Lehet, hogy egyikük gyermeke, vagy unokája lehetett az a karikázó kislány, aki átszaladt, vagy éppen átszalad egy téren… De ő sem volt élő… Mennék tovább.
Giorgio de Chirico festménye
Az árnyak kissé megnőnek, lassan tágul a táj, bal kéz felől ismételten fehér ház, árkádokkal, hosszan elnyúlva, de szemben fehér és vörös színű alakzatok sziluettjei kezdenek kibontakozni. Szinte érezve türelmetlenségemet, gyorsul fel a látvány közeledése, mígnem újra egy fehér, koporsó-szerű valamit vélek felfedezni, rajta fekvő alakkal… „Ismétlődés?” – kérdezem magamtól. Megtorpanok. Igen, „Ezt” már láttam, bár nem teljesen ugyanaz, szóval ismét egy nő, fehérben, mintha éppen felkelés közben kapta volna el a kimerevedés… Mintha, kéjeket sem nélkülöző pihenés után éledne fel, és ébredne rá a világra, de mozdulatlan, és bizonyára nem lát, nem érez semmit…
Testét fehér köpeny (tóga?), lepel fedi, bal kezével, mintegy fejét is megtartva felkönyököl, másik, azaz jobb kezét, pedig, nyújtózkodást kezdő mozdulattal emeli a feje fölé… „Kéjnő hajnalban” – csúszott ki a számon, legfeljebb itt elmaradt a hajnal (is)… „Kéjnő hajnalban egy téren” – így pontosabb. Inkább humoros, mint komoly…
Szobor. Kimerevedett, vagy kimerevített fehér alakzat, ami (aki) egykoron mozgó, élő létező lehetett, de pechére (vagy ki tudja?), efféle pózban lett az örökkévalóság része…
„Pompeji kettő?” – nem, az lehetetlen! Mert a házak épek, és fel-felbuknak tájak is a messzeségekben, zöld fákkal, hamu sehol, csak fehér porszerű anyag a testeken… A talaj megfejthetetlen… Csak guggolok és nézem a nőt. Úgy érzem, ha felállna, akkor magasabb lenne nálam. És lehet, hogy táncolna… Egy kedves kis ének ötlött fel bennem. Gyermekkoromban tanultuk… „A duda, pikula, csimpolya szól! Van zenebona, zsong a muzsika, zeng a hegy alól hejehuja! Mulassunk, mulassunk, mulassunk jól!”
És csak úszna utána a szélben lengén lobogó ruhája! De szép is lehetett!
Most jut eszembe először, hogy errefelé a halottak nem bomlanak fel, nem eresztenek bűzt magukból – és így tovább? Az a bizonyos fehér valami konzerválhatja őket. Így nem veszélyeztetik a környezetet. A környezetet? Ezt? Ahol semmi sem él? Talán csak én? Én, a vándor, aki bemerészkedett, vagy betévedt, vagy beküldték egy elme-labirintus-szerű világ kellős közepére… Oda, ahol minden bizonnyal nagyon el kell gondolkodni… Egy világba, amely irtózatos és szép. És emberi lélekkel szólva: halott. Vértelen…
Majd Lu Xun jutott eszembe, aki vérfoltokról ír…
„A földön szétszóródott néhány elhagyott rom és néhány elvadult sír, visszatükrözik őket a megfakult vérfoltok, és az emberek ezek között ízlelgetik mások és önmaguk tétova bánatát, szenvedését. Csak úgy leköpni nem akarják a fakó vérnyomokat, mert úgy vélik, mégiscsak jobbak a semminél, s mind az „ég áldozatainak” nevezik magukat, hogy valahogy megmagyarázzák, miért ízlelgetik mások s önmaguk tétova bánatát, szenvedését, míg félénk csendben új bánatra és új szenvedésre várnak. Rettegnek ettől az új nyomorúságtól, és mégis óhajtják vele a találkozást.” (Lu Xun: „Megfakult vérnyomok között.” Részlet. In: Tőkei Ferenc: „Kínai mesék és drámák”. p. 652.)
Hirtelen észreveszem, hogy a fehér porszerű valamivel fedett nő mögött egy kerítés látványa bontakozik ki. Mintha téglából építették volna, de inkább csak vonalkázott. Álkerítés egy ál-világban… De ez nem kerítés, hanem sokkal inkább egy garázs, hiszen egy mozdony, és a szeneskocsi, meg talán egy vagon részlete tűnik föl benne… Játékvasút-részlet az időtlenségben… De, ami totál szürreális a dologban, az éppen a legtermészetesebb lenne egy gőzös esetében, csakhogy… Csakhogy nem ebben a formában. Ugyanis egy pöffenet megdermedt a levegőben – az éterben –, és úgy maradt… Érthetőbben: egy kis füstgomolyagocska akadt fenn a légben… Szaga nincs, légszennyezés kizárva… A garázs, vagy mi előtt, vagy inkább a végén, a mozdony orránál, egy ezüstös-szürke torony, tetején bástyával, üreges ablakokkal… Őrtorony. Mi más? Oldalán egy furcsa jel; kereszt is meg nem is, de inkább az. Mintha már többször láttam volna… Ha az őrtorony mögé pillantok, ismét látom a két árny-alakot, egyiket a bottal, de most mintha közelebb jöttek volna… Mindeközben szellő se rebben…
Lehet, hogy ez az egész itt már egy poszthumán mese, amit még van szerencsém átélni… Árny-emberek, ember-emlékek… Robotok talán lesznek még, esetleg lesz majd valahol „Kiber kutya bár” is, de vajon mit fog felszolgálni benne a robot-pincér? És kiknek? Árnyaknak? Mintha lett volna (vagy lesz?) egy olyan jelszó, hogy: „Ne félj az androidtól, ő sem tud szeretni!” Ölni se tud? Tán veszélyben lehet az életem? Ez itt élet? „Nézz fel hát az égre, leomlott már a fal…!” – jut eszembe egy Omega dal-részlet… Az ég… Talán olyan, mint imádott Égei-tengerem, amikor kissé haragos, és a jég kékbe belevegyül a haragoszöld… Láthatom-e még valaha „élőben?” És nini, a mozdony fölött, mintha egy eltévedt kis égitest fehéres foszlánya jelenne meg. Tényleg: az égen kívül, ami befedi ezt a világot, van még valami más is? Beköszönt ide az univerzum egyáltalán? Aztán kicsit az ellenkező oldal felé tekintve, ismét a fehér árkádok, zöld zsalus kis ablakokkal, a tető sarkán egy hosszú zászló, jórészt fehér, alul kis vörös csíkkal, és mintha lengene, de csak mintha, mert mozdulatlan. Hátterében ismét egy dombos, sápadtan napfényes táj, de már nem érdekel, úgysem valóság, avagy, úgysem lehet eljutni oda. Mintha tényleg délibábok lennének ezek a messzi tájak, holmi elme-illúziók egykori szépséges természeti valóságokról. Nosztalgia? Lehet olyan érzete is az embernek. De ez a fajta nosztalgia a már elmúlt jövőből rohan a jelenbe, aztán kész…
Most jut eszembe egy örökzöld Dan Propper… Nem lehet kihagyni: „Az utolsó óra 13. percében a nevadai atomkísérleti térségben megnyílt a föld, és alóla egy dicső és eddig ismeretlen civilizáció került napvilágra, népének maradványaival együtt; a kiszáradt testek fohászkodó helyzetben maradtak fenn.” Persze relatív, hogy mi is az a fohászkodó helyzet. Itt eddig ilyet nem leltem, hacsak a féloldalas fekvés a nőknél nem az, vagy ebben a pózban kell, vagy illik itt meghalni… Marhaság, vagy nem, ki tudja?
A Robot-Tata „szobor” is lehet egyfajta fohászkodó helyzet, csak az a kérdés, hogy ki fohászkodik ott kihez? Vagy mi-mihez? Egymáshoz fohászkodnak? Lehetett, vagy létezhetett olyan rettenetes helyzet, hogy a vég végénél összeborul mindenki mindenkivel, minden- mindennel? Ki tudhatja? Akkor, avagy most már késő… Hátra nézve csak tompán színes homály látszik…”
Giorgio de Chirico festménye
_______________________________________________________________________
Hozzászólások