Úgy általában, és Százhalombatta
Építkező mozaikok
Százhalombatta füstölgő kéményei az 1960-ban elkezdődő óriásfejlesztések, és a korszak örök mementói lettek. Az iparosodás ide vonzotta az agglomerációban élőket, a kőolaj-finomító és a hőerőmű sokaknak adott munkát és megélhetést. A lakhatás megoldásaként, sorra épültek a szocializmus nagy találmányai, a generációkat le- és elválasztó egyen lakótelepek. Az előre modellezett panel élet kialakításához kis belső tereket, apró, szinte főzőfülke méretű konyhákat terveztek, alkalmatlanná téve arra, hogy a család legalább a vacsoránál, vagy a hétvégi ebédeknél együtt ülhessen az asztalnál. Ez a legkisebb és legfontosabb közösségi együttlét volt, már akkor is a legveszélyesebb a lelki kolhozosítással szemben. Ki gondolta volna, hogy sok 10 év elteltével, a mai, demokráciával fölcímkézett időkben megint csak ezt a kis fészket kell megvédeni. Óvni, egy másfajta, talán még veszélyesebb kolhozosítás mérgező ideájától, mert nem adják föl sosem. A rendelkezésre álló, „kifinomultabb” technikai eszközökkel már a legkisebb korosztályt is megcélozták, kezdve mindjárt az Ádám-Éva megöröklött, általuk disztópikusnak ítélt nemi identitás meghatározásának átírásával.
A sárgás valami, ami megült hosszú évtizedeken keresztül e város életén, érthető okból, csak keveseket tántorított el az ott maradástól.
Fiatalabbik nővérem és családja élt ebben a városban, hozzájuk igyekeztem egy kora nyári napon. Akkor még élt a családfő, aki pár évvel később, egy tragikus baleset következtében, épp egy ilyen építkezés vezetőjeként vesztette életét. Rázuhant egy panel elem. A mentőben, a nővérem karjaiban halt meg. Ma egy tér őrzi a nevét a városban. A testvérem összeroppant. Egész élete őrá épült, a biztonság, az erő, a megélhetés. Szoros, elválaszthatatlan szeretet fűzte össze őket. Nagyon lassan épült föl, 34 éves volt. Két apró gyermek maradt árván. Ahogy történt ez az idősebbik nővéremmel 26 évesen, két árva, velem 32 évesen, két pici árva, anyám 38, és apám egyetlen lány testvére 28 évesen már özvegy, kiskorú árvákkal. Az ugyancsak gyér családi legendáriumból derül ki, hogy egy valamikori földvitában szállt a család élő és születendő lányaira az a bizonyos átok, aminek, így utólag fölróható a sok, korai gyász. – Legyenek fiatal özvegyek. De nekünk, lányoknak, és a bátyámnak már, egy kivétellel fiaink születtek. Az az egy szem lány pedig viszonylag későn ment férjhez, s így ügyesen széttörtük azt a régi, boszorkányos szelencét, amiből elszállhatott a múlt poros, dohos lehelete. Persze az is lehet, hogy a szerencsétlen, szívfájdító véletlen „csak”, ami úgy láttatja, mintha. Hisszük vagy sem, már mindegy, változtatni akkor sem tudunk a történteken. S amint tapasztalhattuk, a látszat azért gyakran csalhat, így hát csal is.
Imádtam vonattal utazni, de sokszor indultam útnak egyedül, akár gyalog is. Ezeken a gyalogtúrákon úgy éreztem, hogy ki tudnék szaladni a világból. Szüleimről, jóval idősebb testvéreimről emlékeim sem voltak. A kamaszkor-felnőtt kor kapcsolódásánál, e fizikális és érzelmi változások zűrzavaros, vándorlós időszakában próbáltam valamilyen érzéseket felszínre hozni magamnak, ami, végre belehelyez valahova, majdnem fixen, hogy ne vesszek el egészen e nagy világmindenségben. Semmi, és senki nem kötött szorosan semmihez és senkihez. Apadhatatlan vágyakozással ezeket az ismeretlen kötelékeket kerestem. Hogy meg tudjam határozni magam, ki is vagyok, honnan jöttem. De sosem tudtam, vagy inkább nem mertem megfogalmazni, hogy pontosan mi hajt, mi űz el, el, el, máshova, az érzéssel, hogy nem ott vagyok, ahol kellene lennem. Gyakran éltem át, egyedül a Szenteste teljes ürességét, amikor még az imádság ereje sem volt velem. A magányosság pedig, az egyedül a világban érzés pusztító erejű lehet. Főleg ebben a korban. Én túléltem. Sőt, legyőztem, önmagam butaságait is, és a küzdelemben megerősödtem.
Számomra volt valami lebilincselő hangulata a pályaudvaron várakozásnak. Az utazás, máshova, kellemes, várakozással teli izgalom, egy kávé, egy napilap, Nők Lapja, vagy egy megkezdett könyv a táskámban, és valami inni- és csipegetnivaló mellette. Szerettem nézelődni, figyelni az ismeretlen, indulásra várakozó embereket, milyen sorsuk lehet, találgattam, csak úgy kinézetre, külsőre, mozdulatokra hagyatkozva vallattam magamban őket, akik velem együtt türelemmel, vagy épp türelmetlen járkálással próbálták múlatni az időt, s az érkezőket, akiket öleléssel vártak, és akiket nem.
Mehettem volna Érd felé, de én ragaszkodtam a pusztaszabolcsi kis piroshoz. Átszállás, félóra várakozás az ütött, kopott váróban, jó idő esetén kint, a síneknél, a pirosra festett padokon.
Erős ragaszkodással szerettem azt a szagot, hangulatot, ami csak és kizárólag az állomásokhoz volt köthető. Aztán az elárvult, itt-ott időrágta indóházak látványa, magánya ezer gondolatot indított el bennem.
…1938, az „Aranyvonat”, ami a vitatott, és hányatott sorsú Szent Jobbot első országlátó útjára vitte, amit mindenen túl, ott is térdeplő imádkozók vártak, ahol csak lassított, de nem állt meg a vonat – csak pillanatra látni. Ami, ha éjszaka érkezett, kivilágítva, mint lassan közeledő reménysugár jelent meg a távolban, és fölülemelkedve vallási felekezeteken, világi gondolkodókon elmondhatatlan magasságban összekapaszkodva találta a magyar lelkeket. Aztán néha az én gondolataim egészen Gyimesbükkig értek, és megsajdultak, hogy vajon ma milyen úton, módon járhatná végig akkori útját, s állhatna meg azon városokban, melyek a történelem vágóhídján megcsonkított országunk határain kívülre rekedtek…? Kellene talán ismét valami, valami, ami megint oda, olyan magasra, minden fölé tudna emelni bennünket, ahol mindenkinek ugyanúgy fáj, és ugyanolyan elszánt erővel óhajtaná, és akarná a jót…
Aztán a másik, kevésbé „díszes” feladattal felruházott „aranyvonat”, ami nem hozott, és nem adott nekünk, magyaroknak semmit, hanem alattomosan elvett, s az útja kifürkészhetetlen.
És rögtön előbukkan a nem oly távoli múltból a Kádár-korszak fölfeslő sebe, a városi munkába szalasztott tanulatlan, nincstelen, szegények, a föld nélkül maradt parasztok kálváriája, a „fekete vonat”, ami Szabolcs-Szatmár megye és Budapest között, az 5-6 órákat ingázókkal zsúfolásig megtelt, akik gyakran feszültek egymásnak a füstös, bűzös izzadt vagy a végtelenbe bele fagyott levegőben, a vonat, ami hurcolta a szétzüllesztett családok szégyenét, keserűségét, és a munkásszállók kiüresedett életét…
Emlékszem, egy alkalommal, Isten tudja milyen háromnapos, kötelező tréningen kellett részt vegyek Százhalombattán. Szokásomhoz híven valamit olvastam, és elmerülve a történetben, nem vettem észre, hogy megálltunk, majd lassan ismét elindult a vonat. A zökkenéstől a másodperc tört része alatt eszméltem – nem szálltam le! – s már kaptam is magam, futás az ajtóhoz, és a magas sarkú bokacsizmámban, egy egészen rosszul irányzott ugrással le a vonatról. Rendkívüli szerencsém volt. Ahogy két térdre esve, a táskám tartalma szanaszét szóródva, pár pillanatig magam sem tudva, mi is történt velem, körülnéztem, nyugtázhattam, hogy minden tagom a helyén. Enyhe szédülés, és míg próbáltam magamhoz térni, a sínek túloldalán, a kocsmaterasz napsütötte nyugalmában mindenki tovább iszogatva vette tudomásul, hogy semmi érdekes, egy szédült nő leugrott a mozgó vonatról, de él. A forgalmista lassan, kissé dülöngélő járással indult el felém, cseppet sem kapkodva el a lépéseit, ezzel is kifejezve nem titkolt bosszúságát, merthogy szívesebben hűsölne a pénztárosnő társaságában, egy jó hideg, meggyes traubi mellett. Már talpon voltam, amikor odaérve, szétvetett lábakkal megállt előttem, és óriási közönnyel megkérdezte: – Minden rendben? –, s legyintettem, hogy semmi gond. Vérző térddel, lyukas harisnyában, kicsit sántítva ugyan, de időben ott voltam az előadás kezdetén. Amikor elmeséltem a sérüléseim okát, érdekes módon, mindenki csak nevetett, hogy nem vagyok komplett. Be kellett lássam, hogy másnak ez egy olyan vicces történet volt. Nekem nem annyira.
Tehát most is egy ilyen helyes, mellékvonalakra szánt BZmot-on, ismertebb becenevein: buzenyka, bézmot, kevésbé ismert a Studenka, Studi, illetve az MDmot típusoktól átörökölt Piroska, vagy Zsuzsi vonaton utaztam. Nevében a „B”, a másodosztályú utasteret, a „z” a kéttengelyességet, a „mot” pedig a motorkocsit jelentette. Egyszerű, enyhén kényelmetlen ülések, térdütközős üléstávval, és mégis imádtam. Elméleti és gyakorlati síkon egyaránt egy szépséghibája volt, hogy a nem igazán kedvelt Benes-i Csehszlovákiában gyártották.
Délelőtti órák, kevés utassal, az ablak melletti ülésen, 60 km-es sebességgel suhanunk Székesfehérvár és Pusztaszabolcs között, általában 35–40 perces menetidővel. A másik oldalon egy idős, törékeny hölgy utas, egészen feltűnően keresi a kontaktust velem. Kis idő elteltével föláll, és udvarias mosolyok közepette megkérdezi, megengedem-e, hogy a velem szemközti ülésen foglaljon helyet. Természetesen nem mondtam nemet, és ő boldogan pakolja át az utazótáskáját. Kisvártatva, kicsit hozzám hajolva megszólal.
– Tudja, aranyoskám, én nagyon szeretek vonattal utazni, és beszélgetni kedves emberekkel. –
Visszamosolyogtam, s mondtam, hogy ebben egyformák vagyunk, mert én is ugyanígy érzek. Kis csönd után, látható örömmel, és valami boldog, fölszabadult vidámsággal folytatta.
– Nem olyan régen költöztem haza Svédországból. Egyedül maradtam, de olyan igazán, nagyon egyedül a férjem halála után.
Újabb gondolatnyi csend, két keze összekulcsolva az ölében, s nem titkolt könnyek kéredzkednek elő a szeméből, miközben lassan megered a szó. Úgy, és olyan nyílt természetességgel kezd el mesélni az életéről, mintha örök idők óta csak erre várt volna, hogy beszélhessen. Őszintén, bátran, nem tartva senkitől és semmitől, mindenről úgy, ahogy volt, ahogy gondolkodik felőle, ahogy azt ő átélte, végigjárta. 1945-ben sikerült elhagyni az országot. Bízva a biztonságos élet reményében, a későbbi férjével vágtak neki az ismeretlennek. Ő 19 éves, szép fiatal lány volt, meséli, s vonásaiban ez ma is megmutatkozik. Aztán nehéz évek, kiszolgáltatottság, és lassan fölépült körülöttük egy új, másik élet, de nem olyan, mint amilyenre számítottak, és amilyenre vágytak. Egyre növekedett bennük a csalódottság, kiábrándultság, az itt sem jobb érzés és az örökös honvágy, az örökös hiányérzet. Nem született gyermekük, nem vert gyökeret, sem felszíneset, sem mélyet egyikőjük sorsa sem. Idegenek maradtak.
– Bocsásson meg, a sok fecsegésért, de egyszerűen nem tudok betelni ezzel a …, ezzel a…
– Mivel, mire tetszik gondolni? – tettem föl a rövid kérdést, addig is időt adva, hogy megtalálja a megfelelő szavakat.
– Azzal, hogy nyugodtan megszólíthatom, hogy kérdezhetek bármiről, mesélhetek. Ilyen „odakint” nem volt. Tudja, aranyoskám, a szomszédokkal, az időjáráson kívül nem volt ildomos semmiről szót váltani. Ezt, hallgatólagosan mindenki elfogadta, és be is tartotta. Az ok…? Kötelességünk volt figyelemmel kísérni, látunk-e, hallunk-e bármilyen változást a másik életében, nagyobb vásárlások, felújítás, autócsere, bármi, mert az adóhatóság nemcsak azt büntette, aki csalt, letagadott, hanem, azt is, aki ezt nem jelentette. Hát ez aztán elkeserítő, gondoltuk végig gyakran. Mi pontosan ez elől menekültünk akkor olyan messzire, hiába.
Hmm, nem volt okom kételkedni a szavaiban, de milyen ismerős, csorgattam át magamon ezt a furcsa, a szabad, gazdag nyugat, az ABBA ország festett vászonképéről, vékonyka rétegben lehámló új információt.
Pillanatokra elhallgatott, befelé fordult a tekintete, valahol messze járt térben és időben.
– De most már jobb. Jó ennyi év után itthon, az enyémek között lenni. Agárdon, a tóparthoz közel vettem egy kisebb téliesített nyaralót. Nem tudok betelni az érzéssel, olyan, mintha hosszú börtönévek után üdülésen lennék. Tudom, nem épp találó a hasonlat, de nem vagyok képes szemléletesebben megfogalmazni az érzést, ami igen nagy boldogsággal tölt el. Drága Zolikám, bárcsak itt lehetne velem!
Ismét csönd, könnyek, miközben megállt a vonatunk. Riadtan nézett szét maga körül, a jelenhez kapaszkodót keresőn talált rá az arcomra, és csupa hálával nyújtotta felém törékeny, ápolt kezét. Erősen megszorította, szemében az „istenem, nehogy elillanjon ez a pillanat, hisz ezt most élem át, ez a valóság” csillogása látszott. Olyan „jó lenne, ha még maradna, ha még folytatódna a közös utazásunk, ha tovább beszélgethetnénk” szorítás volt, amiből nehezen bontja ki magát az ember. De a vonat indul, vissza, és mindketten leszállunk.
– Az Isten áldja meg aranyoskám, hogy meghallgatott! – és elköszöntünk egymástól.
Gyorsan eltűnt a szemem elől, talán már várta egy másik, hasonló korú, madárkaszerű hölgy, talán a testvére, ezekről nem volt idő szót ejteni. Talán egymásba karoltak, mint két kis magányos lélek. Talán szóba kerültek a muskátlik, a veteményes, hogy fogadni kellene valakit a kerti munkákra, és
ezer közös téma, tennivaló, ami fontossá, és e gyorsan változó világban még idetartozóvá varázsolta elfogyó életüket. Talán így történt. Így szeretném hinni.
Sokáig a gondolataimban volt, amíg a Pécs–Dombóvár felől érkező csatlakozásra vártam, de egy elmulasztott mozdulat hiánya is velem maradt. Búcsúzáskor úgy megöleltem volna, és ma sem tudom, hogy miért nem tettem meg. Negyven perc. Ennyi idő alatt kerültem olyan közel egy ismeretlenhez, amilyen közel sokakhoz évtizedek alatt sem sikerült. De a kézfogás, legalább a szorítás, az érintés öröme itt maradt velem. Bíztam benne, hogy mindig talál majd valakit az utazók között, aki meghallgatja. Jó érzékkel ki tudja majd választani magának, az olyanokat, mint én, aki, bár sokat és szeret is beszélni, de megtanult jól hallgatni is, és ki tudja magából mesélni azt a több mint ötven évet, amíg szótlanságra volt ítélve.
Meghagyni azt a képet a szívben, hogy itthon még a szenvedés is könnyebb, ha vallani tudunk róla valakinek. Hogy tudjuk, van, aki nem csupán megérti, de érzi is a szavaink mögöttes, évszázadok messzeségéből fölkéredzkedő időtlen tartalmát.
Mert ezen a cseppnyi, körbeszalagozott földdarabon, a bölcsők és a keresztek legtöbbje, bár göcsörtös, és ugyancsak szerteágazó, de egy tőről kihajtott fából lettek megfaragva. Amit sem tatár, sem török, sem német nem tudott kidönteni, s ezért mindig volt, van és lesz is, aki tud együtt érezni velünk.
Hiszen ki tudná feledni a lánglelkű költő édes dajkája hangját: „Cserebogár, sárga cserebogár”…
Mert ez a legerősebb és elszakíthatatlan kötelék, amit megtaláltam, amit idekötöttem, gyermekeimmel idegyökereztettem, és ami már az enyém is. És sok évszázadot átugorva, megtaláltam azt az első, óvó mélységből kicsírázó gyökeret is, amiből az én félénken bátor, kellően makacs és küzdő életfám is kihajtott…
Sík Sándor piarista tanár, költő, műfordító, irodalomtörténész és egyházi író, a Győzöd-e még? című verseskötetében a Családfa (1939), fölvezető versében, már akkor is így vall erről.
A csőcselék e csúf korában,
Mikor az ember egymagában
Csak számnak kezd számítani,
S hogy mégis érőt érni bírjon,
Eget ver (bélyeges papíron)
Az ősvadászó hallali,
Múzsám, jövel ma, vallani.
Mert minket sem a gólya költött:
Vagy egy-két-harminc emberöltőt
Megértünk mink is, legalább.
Jöjj, fessük meg közös erővel
(Szemétdombról az égre nő fel)
A pókhálós családi fát.
Oly tarka, mint a délibáb!
A gyökere egy vén csavargó:
Az ágostai hét magyartól
Magzott nevetlen ivadék.
Sátor alól sátorra járva
Tengette kobozán az árva
Vitézek-csúfja életét,
Nótázva népe végzetét.
Nem fényesebb az asszonyág sem,
Nem kényesek az ősanyák sem:
Egy kis cseléd az ükanyám.
Nótázó ajka friss fuvalmát
– Ahogy őrlette kicsi malmát
Úr kenyerének úr-tanyán –
Püspökök lesték hajdanán.
Bizony a vér se szín turáni:
Kerül között egy-egy Gvadányi,
Pázmány neméből németek,
Egy Zrínyi is, ki hősi horvát
Rögön emelte daca tornyát,
Volt rác is, tót is, egy sereg,
Mint ama Petrovics-gyerek.
Volt közte hős, volt áruló is,
Akadt egy-két cigány zsidó is,
Börtönt is ült nem egy üköm.
Nyugtalan nép! ki tehet róla!
Enyéim, s Isten a tudója:
E sok göcsörtű dús tövön
Bútt napvilágra csepp gyököm.
S ha tudakolnád nagyapámat,
Ki megnyitotta szóra számat,
S ha kérdeznéd apámuram:
Amaz Mihály, a nagy Merengő,
A sasok útját túlkerengő,
S az apám János, színarany,
A pecsétgyűrűm tőle van.
Ím a családom, ím a vérem.
Szavam elállja a szemérem,
Hogy így kiadtam mindenem,
De mindent rajtuk átöleltem,
Lelkükből lelkezett a lelkem,
És Istenük az Istenem.
Más ősömet nem ismerem.
… és a vonatok jönnek, mennek, átszelnek hegyet, völgyet és kontinenseket, hoznak és visznek, jót és rosszat, s egy megállóban talán haza is érnek.
Hozzászólások